NO/MAKE/UP
    A Rovatból

    A tanárok pokoljárása – három hónapot napköziztem, egy életre elég volt

    Ezt a történetet három éve írtam meg. Ma is aktuális. Talán jobban, mint valaha.
    Sassy - sassy.hu
    2022. október 05.


    Megosztom
    Link másolása

    /jh/

    A gyerek felemelte a széket – acél alapzatú, iszonyú súlyú székek vannak a suliban –, és teljes erőből bevágta az osztálytársai közé. A gyerekek megdermedtek, én sokkos állapotban odarohantam. A szék kábé tíz centire landolt az egyik diáktól, ha eltalálja, szerintem ott marad. Tizenegy évesekről van szó.

    Az volt az a pillanat, amikor elpattant bennem valami.

    Igen, a pedagógiában zöldfülű voltam, a tanári diplomám ellenére húsz év "irodista" lét után úgy gondoltam, elvállalok egy napi négy órás napközit a belváros egyik elismert általános iskolájában. Emellett lesz időm plusz munkákra, meg húsz év gürizés után az életemre. Legalábbis azt hittem. Senki sem értette a döntésemet, még az igazgató se, aki felvett. "Te teljesen meghülyültél?" – kérdezték volt és jelenlegi tanár barátaim. A tantestületben kedves, intelligens, de meglehetősen agyongyötört, a lelkes mosolyomat gyanakvóan felhúzott szemöldökkel konstatáló kollégák fogadtak.

    Ötödikeseket kaptam, tíz-tizenegy éveseket, többségében elég jól szituáltakat (jó mobiltelefonok, klassz táskák, sportcipők, tehát pénz láthatóan volt), összesen húszat. A különóráik miatt általában kevesebben maradtak, 13-15 gyerek volt állandóan a kezem alatt. A "mézeshetek" után (akkor sem voltak kisangyalok, de nem viselkedtek szélsőségesen, inkább puhatolóztak, aztán elkönyveltek "kedvesnek"), gyakorlatilag néhány nap alatt mutatták ki a foguk fehérjét. Nem mind. Öten-hatan voltak a keménymag.

    Hirtelen azon kaptam magam, hogy amikor belépek a terembe, elszabadul (vagyis már javában tombol) a pokol. Székcsapkodás – csak úgy, neki a földnek, többször, elképesztő robajjal –, verekedés, egymás ütögetése, a táskák, tolltartók, vizeskulacsok padhoz, székhez, vagy a másikhoz vagdosása, "miafaszomozás", a folyosón randalírozás.

    MINDENT megpróbáltam, ami csak az eszembe jutott, vagy amit a kollégák tanácsoltak. Szép szóval, szeretettel közeledtem feléjük, egyenként húsz perceket beszélgettem velük, hogy megértsem őket, a családi hátterüket, és kapcsolódni tudjunk egymáshoz. Gondoltam, nehéz nekik, túlterheltek, fáradtak, főleg délután, türelmesnek kell lenni velük. Segítettem nekik a leckében, vittem csokidrazsét, jutalmul, ha minden házit megcsináltak. Illatgyertyát gyújtottunk Advent előtt, filmet néztünk, cetliken megírhatták nekem a kis titkaikat, amelyeket aztán négyszemközt megbeszéltünk.

    Amikor lehetett, kivittem őket a közeli játszótérre, tervezgettem, hogy elmegyünk majd karácsonyi vásárba. Mindez a normálisabb gyerekeknél működött (mert természetesen voltak, nem kevesen). A keménymagon viszont úgy futott át minden szeretet és jószándék, mint az őszi szél a tarlón. Ment tovább az üvöltözés, csapkodás, dulakodás, trágárkodás, és persze amikor felelősségre vontam őket, a felháborodott tagadás és hazudozás (akkor is közölték, hogy nincs jogom megbüntetni őket, mert semmit sem csináltak, ha a szemem előtt történt a dolog).

    Azt egyébként, hogy mihez "nincs jogom", többet hallottam a szájukból, mint eddigi életemben bárkitől.

    Akkor egy nap leültem velük, és nagyon komoly lelkifröccsöt kaptak. Elmondtam, hogy elég volt a díbolásból, a néhány főkolompos tökrevágja a többiek idegeit, nem tudnak leckét írni, sőt az osztályteremben létezni sem, nem beszélve az én idegeimről. Közöltem: vége a jó világnak, innentől nincs játszótér, tanári beírás viszont van, aki meg nagyon túllő a célon, megy az igazgatóhoz.

    Másnapig tartott a lelkifröccs hatása. Akkor repült a vasszék. Az elkövető gyereket azonnal levittem az igazgatóhoz, a vezetőséggel meg közöltem, hogy mivel próbaidős vagyok, ha nem tesznek valamit, jövő héten már be se jövök. És ekkor jöttek a kollégák, akik most már ki merték nyitni a szájukat. Megtudtam (persze négyszemközti, suttyomban folytatott beszélgetésekből), hogy:

    Az iskola egyik "nehéz" osztályát kaptam ki (több is van), akik miatt eddig négy tanár menekült el a suliból.

    Minden szaktanárral meggyűlt a bajuk, sorra hívják be a szülőket, mert az órák állandó fegyelmezéssel telnek, gyakorlatilag képtelenség tanítani őket.

    Az alsós délutános tanárukat "idegileg teljesen tönkrevágták, a tanév végén már többet sírt, mint nem" (ezt most szó szerint idéztem egy évtizedek óta a pályán lévő, egyébként a gyerekekért élő-haló tanárnőtől).

    Az angoltanáruk akkor mondott fel, amikor az egyik gyerek szülei bejöttek, és megfenyegették.

    Akkor taktikát váltottam. Húzd meg-ereszd meg játékra álltam át. Aki normálisan viselkedett, annak továbbra is járt a kedvesség, a segítség. Aki viszont vadállati stílusban nyomta, annak beírtam (nem számított semmit), kiküldtem a teremből egy időre, vagy egyszerűen csak úgy leüvöltöttem a fejét, hogy egy másodpercig legalább leblokkolt. A végeredmény: állítólag még mindig a "kedves" kategóriába soroltak, de tessék-lássék szót fogadtak, a leckét (többnyire csokiért) megcsinálták, szóval végülis kihoztam a dologból, amit lehetett.

    A játszótérre egy idő után nem mertem őket kivinni, mert olyan vadul dulakodtak a mászóka-várban, meg lökték egymást a hintán, hogy nem voltam biztos benne, hogy életben tudom tartani őket. És persze bárkinek baja esik, engem vesznek elő. Egyszer az egyik legagresszívabb gyerek összeverekedett egy viszonylag normálisabbal. Másnap az agresszív gyerek még agresszívabb szülei megjelentek a játszótéren, és nekiestek "annak a kis mocsoknak, aki a fiunkat a fején megütötte". Én álltam a gyerek elé, hogy az apuka ne őt üsse le, hanem ha már muszáj, akkor engem.

    Volt olyan, vadidegen kisgyerekes anyuka, aki odajött hozzám a játszótéren, és azt mondta: "Először is részvétem, tanárnő. Én még életemben ennyi erőszakos, mocskos szájú gyereket nem láttam. Másodszor: árulja már el, melyik iskola ez, hogy tudjam, hova NE írassam be a gyerekemet." Aztán amikor az osztállyal közöltem, hogy ezek után felejtsék el egy darabig a játszóteret, az egyik hetykén visszaszólt: "Akkor én meg elfelejtem a napközit. Magának lesz kevesebb a fizetése."

    Amellett, hogy butaságot mondott, mégis mi vesz rá egy TIZENEGY éves gyereket arra, hogy ilyen mérhetetlen arroganciával, lenézéssel oltson le egy tanárt? Mert nem magától lett ilyen, ezt valahol tanulta.

    És akkor még nem beszéltem a kedves édesanyáról, aki tajt részegen állított be a fiáért és annak alsós húgáért, és összefüggéstelenül hadovált nekem, miközben a kislánya kezét rángatta, és ordítozott vele. Az apukáról, aki fogadóórán nekiesett az egyik tanítónőnek, mert egy csomag A4-es fénymásolópapírt a másodikos kisfiával "fel mert cipeltetni" a másodikra. És az egyik diákom anyjáról, aki Messengeren nekem ugrott, hogy azért büntettem meg a fiát, mert roma (nem is tudtam, hogy az, egyébként csak félig az, világos bőrű, világosbarna hajú kisfiú).

    Három hónap után azt vettem észre, hogy oktatás, nevelés helyett napi több órát üvöltéssel töltök (utálom felemelni a hangomat, egyszerűen nem természetem), mert folyamatosan próbálom túlordítani a kölköket.

    A verbális és a fizikai erőszak állandó részévé vált a napjaimnak (engem fizikailag nem támadtak meg, csak szóban kaptam az ívet), a szülői panaszok, hisztik és a megfékezhetetlen gyerekek testi épségének féltése miatt minden nap gyomorgörccsel mentem be.

    Gyakorlatilag semmilyen fegyelmező eszköz nem volt a kezemben, tehetetlen voltam. A rendes gyerekeket nem tudtam megvédeni, hiszen minden erőmet a többi kötötte le, így ők szintén rosszul érezték magukat, rettegtek az agresszív társaiktól, féltek bejárni, és mesélték, hogy kérték már a szüleiket, vigyék el őket ebből az – ismétlem, jó nevű – suliból. Teljesen egyértelmű a következtetés: pont a rendeseket teszi tönkre a rendszer a nevelhetetlen, és a törvény szerint gyakorlatilag kirúghatatlan gyerekek miatt (csak akkor lehet valakit tankötelezettségi kor alatt kirúgni, ha előbb találnak neki egy másik, befogadó iskolát. El lehet képzelni, ilyen előélettel mennyire kapkodnak a sulik ezek után a gyerekek után).

    Néha hosszan belenéztem egy-egy kőkemény "játékosnak" a szemébe, és nem láttam mást, csak végtelen hidegséget, gúnyt és megvetést. Mintha nem is gyerekek lennének. Arra gondoltam: úristen, mitől lettetek ti ilyenek? És mi lesz belőletek?

    Persze, voltak őszintén gyermeki, rajongó, csillogó tekintetek is. Voltak kicsik, sőt egész nagyok is, akik egymás után öleltek meg, vagy nevettek rám, ha végigmentem a folyosón, vagy délutáni ügyeletben velük maradtam az udvaron. Voltak szép pillanatok, amelyektől felderengett, mitől is (lehetett egykor) ilyen szép ez a pálya. De ez már édeskevés, és a kollégák egyöntetű véleménye szerint az arány az utóbbi 15-20 évben rohamosan romlik a szörny-kölkök javára. MINDEN iskolában, ezt több helyet is megjárt, évtizedes tapasztalattal bíró pedagógusok mondták.

    És persze láttam az agyonfáradt, teljesen kiégett, és igen, megfélemlített tanárokat. "Nem merünk szólni, mert a végén úgyis mindenért mi vagyunk a hülyék" – mondták többen is.

    Nem tudom, mi tartja őket a pályán. A legtöbbjét egyébként az, hogy már csak pár évük van a nyugdíjig. Fiatalok főként csak alsóban vannak, a többiek már rég elmenekültek. Akik maradtak, tucatszám csomagolták a mikulás-ajándékokat a diákjaiknak, dekorálták az iskolát, táborokat szerveztek, múzeumba, filmvetítésre vitték az osztályokat. Eszméletlen sok szabadidejüket áldozták fel, aminek sehol sincs nyoma. Csak azt tudom mondani: minden tiszteletem az övék. És sajnálom őket, mert ők is emberek. Hol vannak az ő jogaik?

    És aki be akar szólni nekik a tanítási szünetek miatt, annak azt üzenem: csak EGY napig csinálják végig azt, amit egy bármilyen tanár ma Magyarországon. Sokan menekülnének vissza sikítva az íróasztal, de még a gyártósor mellé is, ebben biztos vagyok.

    Szóval három hónap után, amikor esténként már csak altatóval tudtam elaludni, egész nap hullafáradtan vonszoltam magam, kétnaponta szívritmuszavarom volt, az álmaim pedig rosszabbak voltak, mint egy durva horrorfilm – döntöttem. Kaptam egy jobb ajánlatot (nem közoktatás), és leléptem. Sok-sok tanulsággal, mérhetetlen szomorúsággal, és nem kevés rossz előérzettel a lelkemben.

    SZMO

    Címkép: Pixabay


    Megosztom
    Link másolása

    AJÁNLJUK
    Címlapról ajánljuk

    Címlapról ajánljuk


    NO/MAKE/UP
    „A feleséged félkegyelmű lábtörlője vagy, Harry!” – Újabb botrányt kavar Harry és Meghan, most díjat vesznek át „hősies harcukért a királyi család rasszizmusa ellen”
    A Kennedy-család egyik ágának alapítványától. Egyidőben azzal, amikor Harry bátyja, Vilmos herceg feleségével Amerikába érkezik.
    Hargitay Judit - sassy.hu
    2022. november 22.


    Megosztom
    Link másolása

    A címben szereplő, "lábtörlős" véleményt egy ismert brit publicista és műsorvezető, Piers Morgan írta le a The Sun hasábjain. Morgan vállaltan torkig van Harry herceg és felesége ügyeivel, a számtalan hazugságon kapott Meghant például ő nevezte el "Pinokkió hercegnőnek", azóta sokan így hívják.

    Az, hogy Harry "a felesége lábtörlője", illetve "kesztyűbábja", egy ideje visszatérő motívum a kommentszekciókban, és a royalista publicisták és podcasterek körében is. Meg a nem annyira royalistákéban is.

    Tény, hogy 2020, azaz a Megxit óta, amikor Meghan és Harry állításuk szerint "a nyugodt, privát élet" megteremtéséért, és a brit sajtó zaklatásai elől "menekültek el" a királyi családból, a pár olyan bosszúhadjáratot folytat Harry családja ellen, miközben foggal-körömmel küzdenek hercegi címükért és egyéb királyi előjogaikért, hogy azt lassan egy mexikói szappanopera is megirigyelhetné. És a szálakat sokak szerint Meghan mozgatja.

    Ennek legfrissebb történése az, hogy a Robert F. Kennedy Alapítvány (JFK szintén merényletben lelőtt testvéröccse, egykori amerikai igazságügyi miniszter) december 6-án, New York-ban, fényes külsőségek között átadja a "Reménysugár" humanitárius díjat Meghannak és Harrynek. A díjat korábban olyan nevek kapták, mint Desmond Tutu érsek, Bill és Hillary Clinton, valamint Barack Obama. Az alapítvány elnöke, Robert Kennedy egyik lánya, Kerri a The Telegraph-nak azt nyilatkozta:

    "Harry és Meghan heroikus küzdelmet folytatnak a monarchiát átszövő, intézményesített rasszizmussal szemben, és a királyi család rossz hozzáállását a mentális egészséghez is igyekeznek jó útra terelni."

    Az, hogy ezzel egy csettintésre sikerült páros lábbal újra beleszállni egész Nagy-Britanniába, ismét lerasszistázni meg a mentális egészségre károsnak nevezni a királyi családot, nyilván alaposan kiverte a biztosítékot a briteknél.

    Ez a "rasszizmus" vád ugyanis kizárólag Harryék elhíresült Oprah Winfrey-interjúján alapul, ahol a pár (egyébként egymástól eltérő időpontokra és körülményekre emlékezve, tehát még egymás közt sem egyéges sztorival) azt állította: a királyi család egyik tagja "aggodalmaskodott" , hogy mennyire lesz sötét a fiuk, Archie bőre. Hogy ki volt, és pontosan mikor, mit mondott, azt azóta sem árulták el, és nem is bizonyították semmivel. A mentális egészségről pedig Meghan azt mesélte, hogy amikor hét hónapos terhesen öngyilkos gondolatai voltak, a királyi család nem segített neki. Ugyanaz a család, amely Harryt saját bevallása szerint évek óta terápiára járatta. Ez a két sztori volt tehát az a "hősiesség", amiért most díjat kapnak. Mellesleg Harry a királyi család egyetlen tagja, akit egyszer, részegen egy náci jelmezben fotóztak le, így a családja elleni rasszizmus-vádjai még érdekesebb megvilágításba kerülnek.

    Érdekes módon egyébként egyre több amerikainál is kezdik kiverni a biztosítékot. Az amerikai közvélemény nem érti, hogy egy kétségtelenül nagy presztízsű, humanitárius díj hogyan köthet ki egy kiugrott, brit hercegnél és oldalbordájánál, akik a "nyavalygás, panaszkodás, üres prédikálás, valamint a luxusvillájukból és a magánrepülőgépeikről folyamatosan hangoztatott áldozati narratívájukon kívül az égegyadta világon semmit nem tettek semmilyen rasszizmus, vagy egyéb társadalmi egyenlőtlenség ellen."

    A választást a Kennedy-család több tagja is kritizálta, sokak szerint pedig a díjat Meghan egyszerűen megvásárolta Harry millióiból (sokat elárul a díjátadóról, hogy annál az asztalnál, ahol a sussexiek fognak ülni, egymillió dollárba kerül egyetlen ülőhely). A jegyek egyébként amerikai sajtóhírek szerint nem is fogynak.

    A helyzetet élezi, hogy a New York-i díjátadó szinte egyidőben lesz az Earthshot díjátadóval. Azt a díjat William, walesi herceg alapította a Föld jövőjének megóvására feltalált innovatív ötletekért. Az idén az Egyesült Államokban, Bostonban tartott díjátadóra fényes külsőségek között elutazik William és felesége, Catherine, és ami még ad egy kis pikantériát a dolognak, az Earthshot-kuratórium (tagjai közt ott van például Sir David Attenborough és Kate Blanchett) egyik elnökségi tagja, Caroline Kennedy is ott lesz, aki viszont J.F. Kennedy lánya.

    Tehát New York-ban Harry és Meghan, Bostonban William és Catherine. Az egyik pár a királyi családot gyalázza (ismét), a másik képviseli (ismét).

    A Buckingham-palota a hagyományokhoz híven méltóságteljes hallgatásba burkolózik. És várják Harryék újabb "bombáit". Decemberben egy "mindent megmutató" doku-szériát a Netflixen, januárban pedig Harry "mindent leleplező" memoárját hányattatott életéről - ami persze állítása szerint csak addig volt hányattatott, amíg nem találkozott "lelki társával", Meghan Markle-val. Azóta állítólag teljes a béke a szívében.

    Források: Daily Mail, The Sun, Sky News Australia


    Megosztom
    Link másolása

    Ajánljuk
    NO/MAKE/UP
    Amber Heard tragédiája – a csinos, szöszi szociopatákat is földbe döngöli néha az élet
    2022 egyik csúcspontja volt a nap, amikor Amber Heard „majdnem elkapta Jack Sparrow kapitányt”. De aztán a karma kapta el őt. Emlékezzünk meg az év peréről, és annak tanulságáról.
    Sassy - sassy.hu
    2022. november 29.


    Megosztom
    Link másolása

    "Mondd el, Johnny, mondd el a világnak, hogy én, Johnny Depp, párkapcsolati erőszak áldozata vagyok. Mondd el, és nézzük meg, hányan hisznek neked."

    Ezt Amber Heard mondta egy titkos hangfelvételen – az egyiken a sokból – amelyet a házaspár veszekedéseiről játszottak le a bíróságon.

    És Johnny Depp elmondta. Amber Heard valószínűleg nem számított erre. A nárcisztikus szociopatáknak kicsi a veszélyérzetük, csak akkor állnak meg, ha akkora maflást kapnak (jelképesen), mintha egy barokk ruhásszekrény zuhant volna rájuk, és lapította volna őket szét a szőnyegen (szintén jelképesen).

    Hogy Amber Heard nárcisztikus és szociopata, azt természetesen nem orvosi értelemben mondom, nem vagyok pszichiáter. De hát ezek a veszedelmes emberi ragadozók köztünk járnak, naponta használunk rájuk ilyen szavakat, sokszor teljes joggal. A törvényszéki pszichológus szakértő szerint egyébként borderline, de szerintem nem ez volt a legnagyobb baj vele. Az volt a legnagyobb baj vele, hogy aljas volt, öntelt, hazug, bosszúszomjas, és azt hitte, bármit megúszhat.

    És az volt a legnagyobb baj vele, hogy azt hitte: a metoo mozgalmat meglovagolva bemondásra tönkreteheti a volt férje életét, mert úgyis neki hisznek. Hiszen ő a nő, ő a csini, a szöszi, az ártatlan bárány, szemben a nagyhatalmú, milliárdos, ráadásul drogos és alkesz hollywoodi macsóval. Tényleg, ki hinne egy ilyen szituban Johnny Deppnek?

    Hát úgy tűnik, az egész világ. Aki nyár elején hat héten át végigkövette a virginiai bíróságon a Depp-Heard rágalmazási pert, az a kétségtelenül fájdalmasan mocskos, droggal, piával, brutális káromkodásokkal meg törés-zúzással tarkított „gazdag emberek cirkusza" mögött is megláthatta a kristálytisztán kirajzolódó lényeget: azt, hogy ebben a kapcsolatban nem Johnny Depp volt a bántalmazó.

    Hanem Amber Heard. Mert ő kezdte a balhékat. Ő kötött bele az élő fába is. Ő üldözte szobáról szobára (egy hangfelvétel szerint egyszer hat fürdőszobába és két hálószobába egymás után) a hiszti, a megalázás és az órákon át tartó üvöltözés elől menekülő Deppet. Ő rúgta rá a fürdőszobaajtót úgy, hogy majdnem eltörte vele az orrát, és utána még jól állkapcson is vágta. Ő vagdosott hozzá Red Bullos dobozokat meg dögnehéz vodkásüvegeket, amelyekből az egyik darabokra törve levágta Depp ujjbegyét. Ő szart rá a férje ágyára. Ő gúnyolta, alázta őt sokszor órákon át, mondta el mindennek: ótvar apának, kövér vénembernek, kikukázott, lecsúszott színésznek, egy viccnek, egy kib...ott nyivákoló kisbabának (mondjuk cifra trágárságokkal Depp sem maradt adósa, igaz, ezeket inkább sms-ben intézte, a barátainak hordta el Heardöt mindennek, amikor elszakadt nála a cérna).

    És amikor Depp besokallt, és közölte, hogy válni akar, Amber Heard vonult be látványosan, egy kék folttal az arcán, paparazzi-hordákkal körülvéve a Los Angeles-i rendőrségre, és az egész világ előtt megvádolta a férjét párkapcsolati erőszakkal. Ki is szedett belőle hétmillió dollár válási bánatpénzt, 15 hónapnyi házasság után. Elsétálhatott volna. Vidáman. Depp kérte is, hogy szépen váljanak el (erről is hangfelvétel van), ne legyen több cirkusz, vádaskodás. De nem. Amber Heard egy évre rá a Washington Postban megjelentetett cikkében újra kikiáltotta Deppet bántalmazónak, sőt, megfejelte azzal, hogy a volt férje meg is erőszakolta őt.

    Deppet ezután ejtette egész Hollywood, páros lábbal rúgták ki a filmjeiből, rárontottak a feministák meg a metoo mozgalom szószólói, leköpte a világ. Lenullázódott.

    Ám úgy tűnik, az évtizedeken át híresen privát és visszahúzódó életet élő színészben mégiscsak buzog egy kis valódi Jack Sparrow vér. Felvette a kesztyűt. Beperelte a nőt, beleállt a per nyilvános közvetítésébe. Felvállalta az egész világ előtt, hogy ő, Johnny Depp sem szent, hanem egy droggal és alkohollal küzdő, olykor ocsmányul káromkodó, olykor konyhaszekrényeket rugdosó barom. De AKKOR SEM bántalmazó, és pláne nem erőszaktevő. Mindvégig azt mondta: ő csak az igazságot szeretné elmondani. Főleg a gyerekei miatt, akik hat éve, kiskamasz koruk óta abban élnek, hogy az apjuk egy nőverő szörnyeteg.

    Azt, hogy ebből a perből eget rengető, százmilliókat megmozgató világszenzáció lesz, talán maga Depp sem sejtette. Vagy legalábbis nem ilyen mértékben. Hogy mégis így alakult, annak szerintem egy oka van: túl sokan, túl sok Amber Heardöt láttunk már. A mindennapjainkban. Lelkiismeretlen, manipulatív, hazug embereket, akik életeket tesznek tönkre. Akik kihasználnak másokat, visszaélnek minden jóindulattal, kompromisszumkészséggel, megértéssel. Akik páros lábbal gázolnak át mindenkin, és ha valaki az útjukba mer állni, kicsinálják.

    Nárcisztikusok. Szociopaták. Kizsákmányolók, bántalmazók. Összefoglalva: aljas gazemberek. Itt vannak közöttünk. És nem, nincs nemük, nincs koruk. Nincs bőrszínük. Bármilyenek lehetnek. Bárkik lehetnek.

    A bántalmazás (testi, lelki, szexuális, mentális) az egyik legszörnyűbb, legrombolóbb tett. A Depp-Heard per ítéletében az esküdtek azt üzenték meg a világnak: az áldozatokat meg kell védeni. De CSAK a valódi áldozatokat.

    És az áldozat – bármilyen furcsa – lehet férfi is.

    Lehet egy kőgazdag, ünnepelt világsztár is.

    Lehet egy drog- és alkoholproblémákkal küzdő, sokszor szétcsúszott, máskor zseniális, bizarr és szabálytalan alak is, akivel sokan egy percig sem tudnánk együtt élni.

    Az áldozat lehet Jack Sparrow kapitány is.


    Megosztom
    Link másolása

    Ajánljuk

    NO/MAKE/UP
    8 milliárdan lettünk a Földön – Ez, és még 6 ok, amiért úgy döntöttem: nem akarok anya lenni
    „Hetekre alig látok előre, hogy tegyek ki ennek a bizonytalanságnak még egy gyereket is?”
    Hargitay Judit - sassy.hu
    2022. november 16.


    Megosztom
    Link másolása

    Előre szólok: ezek az én érveim. Az én életem, az én vágyaim, az én döntéseim. Bárkinek lehet más a véleménye. De kérlek, a kőkészletet most tegyétek félre, és ne dobáljatok, még ha fura is lesz néha, amit olvastok.

    1.

    A címben azt írtam, nem akarok anya lenni. De azt nem, hogy soha nem is akartam. Egy ilyen döntés általában nem úgy születik meg, hogy egy nő húszévesen felveszi a legjobb ruciját, odaáll a tükör elé és azt mondja: ejj, de jó csaj vagyok, elég ez így, kell a fenének egy gyerek! Akartam. Igen, karriert is, férjet is, két gyerkőcöt is, kertes házat is, meg egy golden retrievert is. Aztán beütött az élet. A férj három év után lelépett. „Bohém fiú”, legyintettek az ismerősök, én meg úgy éreztem: jó, köszi, de ez a bohémság nekem az életem volt/lett volna. Meg egy gyereké is, ha összejön. Összetört a szívem, de a válás után azért keresgéltem, becsülettel. De nem találtam.

    Olyat, akivel fel mertem volna vállalni egy gyereket, biztos nem. Olyat is nehezen, aki egyáltalán akart. Mert a férfiak is félnek.

    Volt, aki egyenesen azt mondta: „Te, én még a vécére is kotonban járok, csak nehogy…” Szép kilátások egy – amúgy is bizalmatlan – anya-jelöltnek.

    2.

    Aztán valahol 35 körül feladtam. Nem tudnám rajtakapni a pillanatot, hogy mikor. Egyszerűen kikopott belőlem a vágy. Azt hiszem, túl sokat láttam. A környezetemben három házasság működik (az én meglátásom szerint, lehet, hogy több, lehet, hogy valójában az a három sem), egy mélyen vallásos-sokgyerekes, egy egyetemen köttetett kétgyerekes, meg egy gyermektelen. A többi….ijesztő káosz. Elhidegült, elvált és fél-elvált párok tömkelege, szeretők, hazudozások, gyűlölködő válások, lavírozó nevelőanyák- és apák, és mindezek közepén rémült, zavarodott, pszichológushoz hurcolt, és családminta nélküli gyerekek.

    Hogy tervezzek be egy emberi életet, ha a kapcsolatok többségének átlag szavatossági ideje jó, ha eléri a 7-8 évet? Aztán küszködjek vele egyedülálló anyaként?

    Ilyet is rengeteget látok, van, aki pazarul csinálja, de van, aki nyugtatókon él. Akarom én ezt?

    3.

    Nem tetszik a világ, amibe „beleszülném” azt a kisembert. Őszintén, ti tudjátok, mi lesz itt harminc év múlva? Vagy akár harminc nap múlva? Forrong minden, háborúk, gazdsági válság, vergődő oktatás, szétzüllesztett, nyomorgó földrészek, és egyre növekvő feszültség. Egész jó állásom van, de én magam is megéltem azt, hogy egyik napról a másikra kihúzták alólam a céget, és ott álltam munka, pénz nélkül.

    Hetekre alig látok előre, magamért és a családomért (szülők stb.) is nehéz anyagilag, testileg-lelkileg felelősséget vállalnom, hogy tegyek ki ennek a bizonytalanságnak még egy gyereket is? Felelősségteljes döntés lenne?

    És, nem mellesleg, tegnaptól hivatalosan is 8 milliárdan lettünk a Földön, tovább szülni, tovább népesíteni egyáltalán nem kell.

    4.

    Túl sok korombeli emberrel beszélgettem el, akik csak nekem merték bevallani – talán, mert nem vagyok anya – hogy bizony megbánták a gyerekvállalást. Nem a gyereket, dehogy, őt imádják, jó, hogy van, persze. De ami vele együtt jár: a folytonos aggódást (és a mai világban már jó sok ok van aggódni), a nulla szabadidőt, az állandó rohanást és hullafáradtságot, a különórákat, ami muszáj, mert megszólják, az Imax-et meg az Air Jordan cipőt meg az iPhone-t, mert az is kell, különben kicsúfolják a gyereket az iskolában. És a mondat, ami mindegyikük szájából elhangzott:

    Imádom a gyerekemet, de nincs életem. Én már nem létezem.

    Nos….én szeretnék élni és létezni. Fontos emberi érték számomra a szabadság. Még akkor is, ha ezért TÉNYLEG megköveznek.

    5.

    Én nemcsak „élni” szeretnék, hanem írni is. Régi, örök vágyam ez, a munkámmal is együtt jár, lám, itt is utolért, titokban egy regényen is dolgozom. Nem tudom, mi lesz belőle, talán semmi, de tény, hogy ez az ösztön bennem mindig tetten érhetőbb volt, mint az anyai. Az anyaság – misztérium. De az alkotás is. Olyan szabadságot, olyan döbbenetes „világmindenség-élményt”, olyan örömet ad, amit csak az ért meg, aki csinálja. Ahogy az anyaságot is az érti meg, aki „csinálja”. És a tévhitekkel ellentétben: aki komolyan veszi az írást (vagy bárki más, bármilyen sokat követelő hivatást), annak éppúgy meg kell fizetnie az árát. Mindent bele kell adni, teljes embert kíván. Én az írást választottam.

    6.

    Végül pedig egy lábjegyzet: ne higgyétek, hogy nem sajdul meg néha a szívem, ha látok egy édes gyereket az anyjával. Bennem is él az anyai ösztön, mélyen tisztelem a klassz anyákat és apákat, és tudom, hogy a világ egyik legnagyobb csodájából maradok ki. De nem hiszek ennek a csodának a kizárólagosságában. Az élet nem minden csodát ad meg, hanem szelektál. Kinek ez, kinek az. Örülni kell annak, ami van. Van egy 17 évvel fiatalabb fél-öcsém, akit még jócskán pelenkáztam, cumiztattam, meg ringattam éjszakánként, és boldogságomban sírógörcsöt kaptam, amikor megkapta élete álom-állását, férfifodrászként.

    Akkor először jobban örültem valaki más sikerének, mint a sajátoménak. Nem, nem vagyok az anyja. Nem, ez nem anyai szeretet. De ez ne lenne igazi szeretet? Ha ez nem az, akkor mi?

    Címkép: Pixabay


    Megosztom
    Link másolása

    Ajánljuk

    NO/MAKE/UP
    „Kicsi a mellem, ezzel az optikai trükkel turbózom fel” – a tiktoker videón mutatja be a tökéletes dekoltázs titkát
    Azért csinálja, mert amikor nem vesz fel melltartót, elégedetlen a külsejével.
    Sassy - sassy.hu
    2022. november 25.


    Megosztom
    Link másolása

    Aki festi magát, az tisztában van vele, hogy mit jelent a kontúrozás, és hogyan kell nekiállni ahhoz, hogy jó legyen a smink.

    Arra viszont kevesen gondolnak, hogy a dekoltázsukat emeljék ki sminktrükkökkel.

    Mint arról a The Sun beszámolt, egy tiktoker lány, Zoe alárulta, és lépésről lépésre megmutatta, hogyan kontúrozza a mell környékét, hogy megváltoztassa a külsejét, szerinte ugyanis kicsik a mellei, és mivel szélesek is, nem állnak olyan szépen, mint másoké.

    Így amikor nem vesz fel melltartót, jobban érzi magát, ha kisminkeli a dekoltázsát, hogy optikailag felturbózza.

    Ha a kontúrokat tónusosabbá tesszük, a mell domborulatain világosabb árnyalatú alapozót dolgozunk el, azzal kerekebbnek, teltebbnek mutatjuk a melleket, és hangsúlyt kapnak.

    Először a melleid között, félkör alakban kontúrozz krémes állagú, sötét bronzosítóval. Van, aki a kulcscsontját és a nyakát is kontúrozza az erőteljesebb hatás kedvéért.

    Kiemeléshez használj egy, a bőrödnél világosabb árnyalatú alapozót, amivel pöttyöket rajzolhatsz a válladra és a kulcscsontodra, majd egy ecset segítségével dolgozd el.

    Összemosáshoz egy nagy fejű ecsettel óvatosan dolgozd el a széleket. Ha nem tetszik a végeredmény, szivaccsal, finom, nyomó mozdulatokkal visszatöltheted a színeket. Végezetül enyhén púderezd le, hogy tartós maradjon.

    Íme, Zoe "oktatóanyaga".

    @makeupbyzk Thank me later small boob gang💖 #makeuptips #makeuptipsandtricks #contourtutorial #smallboobgang #nobra #nobratips #smallchesttips ♬ Unholy - Sam Smith & Kim Petras

    Megosztom
    Link másolása

    Ajánljuk