Nem láttam embert, akiben ennyi tűz és életöröm tombolt – az én öreg, szomszéd nénim
És annyira tudott nevetni, sőt kifejezetten röhögni, gömböc kis testét ide-oda hajigálva a kanapén, előregörnyedve, könnycsorogva, hogy egyszerűen nem lehetett kibírni, vele kellett viháncolni.
Aztán nem sokra rá a közelbe költöztem, a szomszéd utcába, és úgy jártam hozzá is haza, napi szinten, mint anyámhoz. Előbb anyuhoz néztem be, aztán többnyire együtt bekopogtunk hozzá, de volt, hogy csak egyedül ugrottam át. Imádtam hallani, ahogy csörög a kulccsal odabent, és kuncogva nyitja a rácsot: “De jó, hogy látlak, kicsi anyám, hogy vagy?” Mindig ezzel indított.
Én még nem láttam embert, akiben ennyi tűz és életöröm tombolt, pedig voltak nehéz napjai. Túl volt egy infarktuson, egy gyomorvérzésen, a nyári hőségben sokat fulladt, a mesélőkéje mégis állandóan pörgött.
A kerületben élte le az életét, egy cipész lánya volt. A férjét nyolc (!) éves korában szúrta ki, a bátyja barátjaként gyakran ellátogatott hozzájuk. Ő épp a kis konyhájukban ült, a hokedlinél, és krumplit pucolt, amikor a nála tizenvalahány évvel idősebb, fess fiatalember megállt mellette. “Felnéztem, és azt gondoltam: úristen, de gyönyörű ez a bácsi! Hát nekem ez lesz a férjem!” Talán mesébe illő sztori, de tíz évvel, egy háborúval és egy szibériai hadifogsággal később a “szép bácsi” tényleg elvette.
Ötvenhárom évet éltek le együtt, három lányt neveltek fel. “Tudod, ezt kevesen hiszik el nekem, de még harminc év házasság után is, meglett asszonyként, ha meghallottam, ahogy a férjem kotorászik a kulccsal a zárban, jön haza, megremegett a gyomrom a gyönyörűségtől. Még akkor is olyan szerelmes voltam. Pedig akaratos voltam ám, ő meg olyan kemény kézzel fogott, hogy a bugyigumi itt volt fönt az államnál, nem volt ám ugribugi. Mekkorákat veszekedtünk...de imádtam. Ezt az érzést kívánom neked is, anyukám.”
Elképesztően akarta a boldogságomat. Istenem, hány könnyet ejtettem a hímzett foteljében, hány reményt, remegő várakozást, sikító örömet osztottam meg vele, hányszor izgult értem, igazította a sminkemet egy randi előtt.
Rengeteg jó mondása volt, de kettőre, amíg élek, emlékezni fogok. “Minden emberhez megvan a kulcs, anyukám, csak meg kell találni.” Neki sikerült is, döbbenetesen népszerű volt, naponta tízszer csörgött a telefonja, a névnapján elárasztották a lakását a virágok. A másik: “Ronda dolog az öregség, ha teheted, kerüld el, persze úgyse fogod, de akkor az ember már csak kínlódik.” Nem mintha bármikor is kimutatta volna, hogy szenved, de azért ahogy teltek az évek, látszott. De nem adta fel. Szakmányban shoppingoltam neki a drogériából a ránctalanító krémet, mert utált ráncos lenni. A haját a fodrász öcsém dauerolta, a cigit anyám “szállította” neki, aztán együtt ültek a tűzvörös muskátlikkal kidekorált erkélyén, pöfékeltek, hangosan nevettek, és megváltották a világot.
Karácsony első napján ment el. Reggel. Volt korábban egy combnyaktörése, egy közeli otthonban ápolták. Újév első napján kivittem a kutyát sétálni. Harsogóan friss volt a levegő, az utcákon nem járt egy lélek sem. Elkerültem anyám háza mögé, és felnéztem a szomszéd konyhaablakra. Az Ő ablakára.
És akkor értettem meg, hogy már eggyel kevesebb ember van a világon, akihez hazamehetek. Úgy néztem körül, a közeli park ismerős fenyőfáira, meg a csupasz mályvabokrokra, mintha még soha nem láttam volna őket. Minden más lett, idegen, ismeretlen. A puszta tudattól, hogy ő nincs többé.
Ténferegtem az üres utcákon, a közönyös hidegben. A könnyeim lefolytak az államra, bele a bolyhos, lila sálamba. Az agyamban úgy tolultak egymásra az emlékek, hogy szinte szétszakadt a fejem. A hókiflije, amire úgy tanított meg, hogy egyszer együtt megsütöttük, a hétszentség is lisztes lett a konyhájában, én meg gyomorgörcsöt kaptam a röhögéstől. A rekedt, ellenállhatatlan nevetése. A mély hangja. “Anyukám.” Örültem, hogy kihalt a kerület, és senki sem látja, hogy felnőtt nő létemre bolyongok céltalanul, és sírok, mint egy gyerek.
“Papíron” nem volt se kutyám, se macskám. Egyetlen dolog kötött hozzá. Szerettem.
A kép illusztráció: Pexels.
