Connect with us

Nem kellettem eléggé – Mit fogadtam meg, miután a pasim lapátra tett?

Kép: PxHere

NO/MAKE/UP

Nem kellettem eléggé – Mit fogadtam meg, miután a pasim lapátra tett?

Igen, leírtam magamnak, hogy okuljak. Ha a szakítás utáni borzalmas eltiportság elmúlik, emlékezzek: mi az, amit soha többé.


Elárulva érzem magam. Elvesztem. Mintha belöktek volna egy kamrába. Ott hagytak egyedül, a végtelen sötétségben, ahol nincsenek könnyek, csak elszorult torok és zsibbadó végtagok. Vádolom magam, hogy hol ronthattam el. Éjszaka felriadok: pedig annyi szeretetet adtam. Izzadtan ülök az ágyon, vaksi, könnytelen szemekkel. Annyiszor próbáltam megbeszélni vele. Gondosan megfogalmazva, vattába csomagolva, hogy ne sértsem meg. Hogy neki ne fájjon.

Annyit vártam, reméltem, tűrtem, álmodoztam. Miért álmodozunk, mi, nők? Miért nem válunk felnőttként cinikussá, vagánnyá, nemtörődömmé, mindent leszaróvá?

Ülök az íróasztalomnál, és egy üres post-it szélét gyűrögetem. Annyiszor győztem meg magam, hogy igenis, boldognak kell lennem, én tehetek róla, hogy nem vagyok az. Pedig nem voltam az. Hiába posztoltam a Facebookra a csillogó mosolyú, lobogó hajú fotókat. Persze csak egyedül, mert a közös fotóktól irtózott. Hogy én milyen hülye voltam… Tizenegy hónapig küzdöttem, minden eszközzel, amiről úgy éreztem, méltó hozzám. Aztán a végén már olyannal is, ami nem az. Például ultimátummal. Szomorúan vicces, hogy végül épp az jött be. Az ultimátum öntött tiszta vizet a pohárba. Mint egy gyomorszájon rúgás, olyan volt. De legalább igaz volt.

Kattog az agyam. Nem, nem én voltam a hisztis picsa. Nem, nem én voltam a labilis, a megbízhatatlan. Bármennyire is megpróbált mindig, mindenért engem hibáztatni. A gyávaságát bizonyítja, hogy még ezt a balhét is velem akarta elvitetni. Én pedig elhittem, hogy minden az én hibám. Hogy a fájó érzés, hogy nem érkezett meg hozzám, hogy tulajdonképpen soha nincs igazán velem, az csak az én neurotikus kreatúrám. Minden erőmmel igyekeztem legyőzni önmagam. Elfoglaltam magam, amikor nem ért rá (szinte soha, max kéthetente egyszer egy-két napra), ugrottam, amikor csettintett, lélegzetvisszafojtva vártam a két szavas cset-üzeneteit. Minden szeretetmorzsának örültem. Győzködtem a családomat és a barátaimat, akik a fejüket csóválták, hogy ennek a kapcsolatnak igenis van jövője.

Ez a férfi szeret, csak még egy kis türelem kell, idővel túljut a válásán, hiszen már két éve, és rájön, mekkora ajándék, hogy miután kidobták, találkozott velem, hiszen újrakezdheti. Igen, idővel feloldódik, megérkezik hozzám.

Most már nem áltatom magam. Szembenéztem azzal, ami annyira fájt, hogy még egy kis híján egy évig tartó álomba ringatózás is jobb ötletnek tűnt. Szembenéztem azzal, hogy NEM KELLETTEM ELÉGGÉ. Nem ÉN kellettem. Ő a mai napig várja vissza a volt feleségét. És vele együtt a régi életét. Értem odavolt. Testileg. Talán kicsit lelkileg is, hiszen annyi melegséget, intimitást, aggódást, bátorítást és törődést kapott tőlem, amiben tizenöt év alatt összesen nem volt része. De ez neki csak fájdalomcsillapítónak volt jó. Mint az égett sebre a hűs olaj. A hormonok fűtötték, de a szíve soha nem volt az enyém. Soha nem tartozott hozzám. Ezért rántotta ki a kezét az enyémből a házukhoz közeli bevásárlóközpontban. Nehogy meglássanak.

És ezért dobott ki gondolkodás és kímélet nélkül, amikor azt kértem – igen, végül ultimátumban követeltem -, hogy meséljen végre rólam a gyerekeinek, hiszen a volt felesége új párját már rég ismerik, sőt, együtt is nyaraltak vele, és jöjjön el egy kávéra az én családomhoz is.

Mert megérdemlem egy év után. De ő ezt nem akarta. Mert ezzel tovább oszlott volna a remény, hogy talán mégis visszakapja az asszonyt. Egyszer, majd.

Ülök a kádban, zúdítom a forró vizet a fejemre. Istenem, olyan egy közhely vagyok. Becsaptak? Ugyan. Én csaptam be magam. Ezerszer elmondta, hogy szeret, hogy a felesége már a múlté. És én hinni akartam neki. Kapaszkodott belém, apró ajándékokkal halmozott el, csokival meg illatgyertyával és virággal, és én hittem, hogy ez szerelem. “Bízz bennem, téged még soha nem szeretett senki igazán” – mondta. Milyen aljas mondat ez valakitől, aki egy közös fotó erejéig sem mer felvállalni? És milyen butaság valakitől, aki ezt beveszi?

Fekszem a kanapén, a laptop fénye az arcomba világít. Szégyellek minden sort, amit leírok. De azt akarom, hogy nyoma maradjon. Hogy ha ez a borzalmas eltiportság elmúlik, emlékezzek. Okuljak. Hogy többé soha ne kezdjek olyan férfival, akinek nem szabad a szíve, aki csak búfelejtésre használ. Aki titkol. Hogy higgyek a szememnek, a fülemnek, a szívemnek, az ösztöneimnek. Hogy higgyek önmagamnak, ha azt érzem: társas magányban élek.

Hogy igenis verjem bele abba az ostoba, naiv, rózsaszín ködös fejembe, hogy klassz nő vagyok. Aki egyszer valakinek a legszebb álma lesz. A hülyeségeimmel, hibáimmal együtt. És hogy amíg az a valaki meg nem érkezik, ne érjem be kevesebbel. Soha többé.

Még több NO/MAKE/UP

Hirdetés

Népszerű

Facebook

Hirdetés
Fel