"Mire gondolsz?" – és a válasz, amivel egy férfi egy életre elveszített egy nőt
Arra gondolt, hogy egyetlen, hanyag kézfogásba mennyi szerelmet lehet belemarkolni. Boldog volt, a gyomrát telesütötték a lenyugvó sugarak és a bugyogó öröm.
Később, már majdnem sötétben, kacskaringós, erdei utakon felautóztak a kilátóhoz. Zsuzsi nézte Matyi szürkülő sziluettjét, a kormánykeréken nyugvó, hosszú ujjait. Lehámozta az egyik kezét a kormányról, magához vonta, egy picit beleharapott a középső ujjába. Nevettek. Zsuzsi már nem volt olyan önfeledt, a szerpentin mintha valami fájó dolog felé húzta volna. Nyugtalanul kucorgott az ülésben, próbálta élvezni a halkan búgó autó melegét. Még mindig kézen fogva kaptattak a kilátó felé. "Nyugi, nem lopják el" – mosolygott Matyi, míg Zsuzsi aggódva nézett vissza az erdei úton veszteglő kocsira.
A kilátó fémből volt, könnyen meg lehetett mászni. Öt perc alatt fent voltak a tetején. Zsuzsi elborzadt a magasságtól. Matyi fél karral magához vonta, belecsókolt a tarkójába. Mozdulatlanul nézték a tintakék eget, meg a végtelenül hullámzó erdőt. "Ilyen csönd még egy alföldi pusztán sincs" – merengett a lány, és hideg ujjaival végigsimított Matyi karján. A fiú még mindig hallgatott, mintha a gondolatait messzire fújta volna a szél.
"Mire gondolsz?" – amint kimondta, Zsuzsi tudta, hogy nem kellett volna, a szerelmesek ezerszer elcsépelt tabumondata ez, amire szinte soha nincs jó válasz.
Matyi váratlan őszinteséggel bökte ki: "Lindára." Zsuzsi úgy érezte, mintha a tarkójára köpték volna ezt a szót. Hátra is nyúlt, próbálta letörölni a nyakáról, a hajáról, aztán kifordult Matyi öleléséből. A lelátó vasai zörögtek, már közelről is csak homályosan látták egymást. "Lindára? Mondd, hogyan segíthetek én ezen?" Zsuzsi abban reménykedett, hogy még minden jóra fordul, hogy a fiú, akit szeret, viszontszereti, csak valami félreértés van itt, igen, egy pillanatra eszébe jutott az exe, de ez nem számít, kósza hangulat, nincs jelentősége, a tarkójára köpött fájdalmat lemoshatja egy szó, vagy csak a csend és a novemberi erdő.
Matyi mélázva folytatta: "Segíthetnél, ha hét évvel fiatalabb lennél." Később, sokkal később Zsuzsinak néha eszébe jutott ez a jelenet. És az is, hogy az embert milyen nevetségessé teszi a szerelem. Harminckét éves volt, és hagyta, hogy az arcába köpjék – igen, most már az arcába –, hogy egy vénasszony, aki egy nagy reményű, huszonéves sikerfiúnál szóba se jöhet, mert az nem "szabályos". Márpedig a fiú többször elmondta, hogy őt szigorú szabályok szerint nevelték.
Amikor Zsuzsi már valóban nem volt annyira fiatal – és már a sikerfiú sem –, olyan groteszknek tűnt az a távoli, komor erdő, a nyikorgó lelátó, és Matyi gyengéd, sajnálattal teli pillantása. A puha vattába csomagolt kegyetlenség. Csak egy valami nem tűnt groteszknek. A szerelem, amely Zsuzsi gyomrában ott és akkor keserűséggé csomósodott, és úgy maradt mindörökre. Elfordult, a vaskorlátot markolta. Többé nem nyúlt hátra Matyi kezéért. Szeretett volna visszamenni a tűzvörös falevelek közé, szétrugdalni őket, újra érezni a napot, a fiú meleg tenyerét és a boldogságot. De pillantásával már csak az autót kereste. Az erdei út végén sokat tudóan hallgató, metálszürke Hondát, amelynek bőrülésébe majd belehúzódhat, és a vasútállomás felé némán elsirathatja ezt az édes-keserű, őszi délutánt.
(Címkép: Pexels)
