Kiderült, miért a fánk a farsang legfontosabb étele: meglepő dolgokra használták ezt az édességet
A farsang nemcsak a jelmezt és a maszkot jelenti, hanem azt a megmagyarázhatatlan kényszert is, hogy fánkot együnk. Az olajban sült kelt tészták története persze nem a nagyi konyhájában kezdődött, hanem a középkorban. A német nyelvterületen például a „Krapfen” és a „Berliner” már akkor a karneváli szezon kötelező kelléke lett. Egy XV. századi német szakácskönyv már töltött krapfenreceptet is közöl, ami mutatja, milyen mélyen gyökerezik a hagyomány.
De miért pont most? A válasz a naptárban rejlik: a farsang a böjt előtti „utolsó nagy evések” ideje. A zsíros, kalóriadús fogások nemcsak a tél végi erőgyűjtést szolgálták, hanem a bőséget is szimbolizálták, ezért vált természetes kísérővé a zsírban sült fánk. A ma ismert magyar „szalagos fánk” a XIX. században terjedt el, tetején lekvárral, porcukorral. És ha azt hitted, ez csak egy sima édesség, nagyot tévedsz.
A lány fánkkal kínálta a legényt, s ha megfelezték egymás közt, az a közeledés jele volt. A középen futó világos szalagot olykor a jegygyűrű jelképének tekintették. Sőt, a fánknak mágikus erőt is tulajdonítottak: úgy tartották, megóvja a házat a tavaszi viharoktól.
Miközben nálunk a baracklekváros, szalagos a klasszikus, Európa más tájain is megvan a fánk helyi megfelelője: a németeknél a Berliner vagy a Faschingskrapfen, Lengyelországban a pączki, Hollandiában az oliebollen mind a karneváli időszak kedvelt édességei.
A titok a lágy, jól kidolgozott kelt tésztában és a kelésben rejlik. A jellegzetes világos „szalag” is csak akkor lesz szép, ha a tészta elég levegős, a sütő zsiradék hőmérséklete pedig egyenletes. Szóval, amikor legközelebb beleharapsz, jusson eszedbe: a ropogós külső, a pillekönnyű belső és a porcukorfelhő nemcsak ízt, hanem történetet is hordoz. Minden jól sikerült „szalag” egy kicsit a tél felett aratott győzelem, és egy kicsit a tavasz ígérete is.