Connect with us

Kedves exek, sosem volt szerelmek! Köszi!

Fotó: Pexels

NO/MAKE/UP

Kedves exek, sosem volt szerelmek! Köszi!

Szerzőnk még csak huszonéves, de már egy nagyon fontos dolgot megtanult az exeitől…


Nagyon furcsa dolog történt velem. Listát kellett írnom 100 dologról, amiért hálás vagyok az életemben. Amikor nekifogtam, úgy éreztem, hihetetlenül nehéz feladat 100 dolgot felsorolni, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy szinte siklik a toll a kezemben, és egymás után fordítom a lapokat a füzetben. Amikor a hála érzését próbáltam előhívni magamból, Stu Larsen szomorú zenéit hallgatva, párás szemekkel az olyan „átlagos”, de örök érvényű dolgok mellett, mint a családom, a barátaim, az egészségem, olyan, régen elfeledett pillanatok és emberek is felkerültek a listámra, amikre hosszú-hosszú évek óta nem gondoltam.

A barátnőm, akivel szerdánként megvártuk egymást a buszmegállóban, hogy együtt buszozhassunk, egy barátom, akivel vasárnap délutánokat lelkiztünk át közösen, a médiatanárom, akinek köszönhetően úgy éreztem a gimiben, hogy megtaláltam az utam.

Emberek, akik hittek bennem, és rövidebb-hosszabb ideig tanácsaikkal segítettek, de mára szinte teljesen eltűntek az életemből. Az a srác, aki megtanította, hogy egyáltalán nem baj, ha furcsának vagy elvontnak gondolnak. És szeme alatti karikáimat sem kell mindennap jeges kanállal nyomkodnom.

via GIPHY

Sorjáztak a tollam alatt a gondolatok, a szívet melengető emlékek, úgy éreztem, egy meleg plédbe burkolózom, miközben egy-egy villanásig felidéztem, mennyi emberért lehetek hálás az életemben, és mennyi feledhetetlen pillanatért tehetem össze a két kezem. Tudjátok, pont úgy, ahogy a nyálas, romantikus filmekben szokott lenni, kis képekként villantak fel az arcok, a nevetések, a csillagok a Pireneusokban, az első Kispál koncertem, életem legstresszesebb, és egyben leggyönyörűbb nyara.

És akkor, egyszer csak, olyan hirtelenséggel, mintha valaki fogta volna a távkapcsolót, és a kedvesen nyálas romantikus film helyett átkapcsolt volna a világ egyik legrémisztőbb horrorjára, megjelent a listán az egyik exem neve.

Nem azoké a srácoké, akiknek a barátságáért vagy a szép pillanatokért valóban bevéstem a nevét, hanem azé a fiúé, akire a mai napig képes vagyok csalódottan és szomorúsággal visszaemlékezni. Aztán rájöttem, hogy mindezek ellenére – és pont emiatt bántott annyira, amikor olyan hirtelen véget vetett a kapcsolatunknak – egy baromi fontos tapasztalatot köszönhetek neki.

Ő volt az első srác az életemben, akinél nem izgultam túl az ismerkedést, akivel természetesen ment minden, mert mellette éreztem először azt, hogy elengedhetem magam. Ő volt az, akinek először elhittem, hogy úgy tetszem, ahogy vagyok. Felvállalta előttem a hülyeségeit, olyan lelkesen beszélt a fizikáról, hogy az már-már érdekesnek tűnt, megnyugtatóan és kedvesen kezelte a szorongásaimat.

Nem úgy tetszett meg, hogy valaminek az ellenére, hanem a nem ritkán részeg, bulizós, őrült egyetemistaságával együtt. Mindig azt éreztem, azért tud ez a mai napig fájni, mert mire végre beleéltem magam, ő mégis cserbenhagyott.

Ettől az érzéstől nem tudtam megszabadulni, csak elutazni, ingerekkel, ismeretlen tájakkal, új emberekkel lekötni magam, amíg meg nem érkezett a felmentő sereg egy új szerelem formájában. De akárhogy is boldog voltam, ha fel kellett ütni az ex-aktákat, erre a rövid kis románcra mindig is némi szomorúsággal, haraggal gondoltam vissza, noha a szeretet már régen elmúlt.

Viszont ma, közel tíz évvel később rájöttem: mégis köszönettel tartozom neki. Mert ő volt az első olyan személy az életemben, aki mellett megtanultam, hogy nem kell mindig megfelelni, folyamatosan azon görcsölni, hogy mit gondol a másik. A haragot a megbocsátás és a hála váltotta fel.
Tényleg ilyen egyszerű lenne, ahogy mondják, hogy minden kapcsolatból hozunk valamit? És akkor elkezdtem a béna randikkal, szerencsétlen próbálkozásokkal, reménytelen álmodozásokkal, sosem volt szerelmekkel tarkított idővonalamat visszanézni. Néhány Coelhoi mélységbe ágyazott bölcsességen túl – mint hogy tök felesleges akarni és vaskorbáccsal üldözni a szerelmet, ha ott a kémia, az első szemvillanásból egyszerűen tudni fogod, vagy ha nagyon akarod, nem jön, ha akar, akkor keres és nincs kifogás, pillangók stb. –

tényleg az jelentette számomra a legnagyobb alaptanulságot, hogy igazán akkor  jöttek össze számomra ezek a dolgok, amikor egyáltalán nem agyaltam, csak éppen jól éreztem magam a bőrömben, és kész.

via GIPHY

Mert bizony sokszor előfordult, hogy amikor a jól sikerült megismerkedésünk után végül sor került az első randira, addigra annyira rágörcsöltem, szerettem volna, hogy összejöjjön, hogy végül valami teljesen más, feszült és új ruhában feszengő énlényként rémisztettem el a srácokat. És nem egy ilyen volt, ami azért sült el rosszul, mert én akartam más lenni, hozzá igazítani magam, elhessegettem a suttogó „de” hangokat.
Persze, most pufogtathatom az egyértelmű közhelyet, miszerint „ameddig nem szereted magad, addig hogy várod el mástól”, és miközben nemes a gondolat, ezer példa van gyógyító és önsegítő kapcsolatokra is. Szerintem – bár még én is csak gyakorlom a nagypályán –

a legfontosabb, hogy tudd kimondani, hogy ez vagyok, ez a csomag, és mindenféle kaméleonkodás és szappanopera-hősnőket megszégyenítő taktikákat nélkülözve próbáld meg felvállalni magad.

(A címkép illusztráció, forrás: Pexels)

Még több NO/MAKE/UP

Hirdetés

Népszerű

Facebook

Hirdetés
Fel