Krencsey Marianne drámája: inkább lett New Yorkban irodai alkalmazott, mint itthon besúgó
Pontosan tíz éve, március 30-án hunyt el Krencsey Marianne, a magyar film egyik legfényesebb, majd a Kádár-rendszer által leginkább elhallgatott csillaga.
A neve ma leginkább a Liliomfi angyali Mariskájaként vagy a Tenkes kapitányának ravasz bárónőjeként ugrik be, pedig a vásznon látott drámáknál egy sokkal keményebb, személyesebb játszmát kellett megvívnia.
A színésznő Krencsei Mariann néven született 1931-ben. Eredetileg rendezőnek készült a Színművészetin, de az élet, a tehetsége és Makk Károly közbeszólt.
Az 1954-es Liliomfi nemcsak egy film volt, hanem egy kulturális robbanás, ami egy csapásra az ország egyik legismertebb színésznőjévé tette. A film olyannyira betalált, hogy 1955-ben egészen a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjáig menetelt, Krencsey pedig ott állt a vörös szőnyegen.
Jöttek sorra a szerepek, a Két emelet boldogság, a Szegény gazdagok, majd a nagy ugrás: Jókai Aranyemberében ő lett a sötét lelkű, démoni Athalie. Ezzel bizonyította, hogy sokkal több, mint egy bájos arcú naiva.
A vászon mellett a színpadon is otthon volt, játszott a Vígszínházban, Kecskeméten, Szolnokon, Pécsett, végül 1963-tól a József Attila Színházban.
Közben 1957-ben hozzáment Makk Károlyhoz, de a házasság csak három évig tartott. Később rátalált a szerelem Dr. Nemes Gyula nőgyógyász személyében, akivel élete végéig együtt maradt.
A hatvanas évek közepén a rendszer bekopogtatott nála. Az állambiztonság azt akarta, hogy jelentsen a saját férjéről. „Arra kértek, hogy írjak jelentéseket a férjemről, de nem voltam hajlandó rá. A nyugalmamért azonban nagy árat kellett fizetnem” – emlékezett vissza később. Pontosan tudta, mivel jár a nemet mondás.
Ő nem akart a rendszer részévé válni. Így 1966. augusztus 2-án a férjével együtt elhagyta az országot. Londonon és Reykjavíkon keresztül jutottak el az Egyesült Államokba.
A Kádár-rendszer persze nem hagyta annyiban: 1968-ban, távollétükben, mindkettőjükre börtönbüntetést és teljes vagyonelkobzást szabtak ki. Az ítéletet öt évvel később elévültnek nyilvánították, ők pedig 1971-ben megkapták az amerikai állampolgárságot.
Krencsey Marianne Amerikában tudatosan döntött a civil élet mellett. Ahogy fogalmazott: „Amerikában végleg felhagytam a színészkedéssel. Főállású anya lettem, majd a fiam révén nagymama. Pedig megfogadtam még fiatalon, hogy mindent vállalok, csak irodai alkalmazott nem leszek.”
Végül mégis dolgozott banktisztviselőként és egy nyugdíjfolyósító intézetnél is, mielőtt férje orvosi rendelőjét kezdte volna igazgatni.
Húsz év telt el, mire 1986-ban először hazalátogatott, súlyosan beteg édesanyjához. A rendszerváltás után már rendszeresen jött.
És lassan, de biztosan a rendszer, ami egykor kitaszította, elkezdte őt visszafogadni.
2003-ban kézlenyomata felkerült az Uránia Nemzeti Filmszínház Csillagok Falára. A végső, hivatalos rehabilitáció 2008-ban jött el, amikor a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki.
Krencsey Marianne története nem egyszerűen egy sikeres, majd megszakított karrier krónikája. Sokkal inkább egy olyan emberé, aki a csúcson, a hatalommal szemben is képes volt nemet mondani, vállalva ennek minden következményét.
Az ő öröksége nemcsak a Liliomfi vagy A Tenkes kapitánya, hanem az a csendes, de kőkemény döntés, amivel megőrizte az integritását. Tíz évvel a halála után ez talán fontosabb üzenet, mint valaha.