Felkapták azt az Instagramon megjelent, megható videót, amiben egy 10 éves, Klara nevű, Down-szindrómás kislány új parókát kap.
A Good News Movement posztjából kiderül, hogy a lány alopeciában szenved, ami egy hajvesztéssel járó betegség. Az alopecia nevű betegségnek több fajtája is létezik, egyaránt súlyt férfiakat, nőket és gyerekeket is. A hajvesztés pedig nem csak fizikailag lehet fájdalmas, lelkileg is nagyon megterhelő lehet elviselője számára. Ezen segít Tiffany, a parókamester, akit számos hajvesztéses beteg, sokszor gyerekek szülei keresnek meg.
Ezúttal videót is posztolt, amihez azt írta:
„Az édes, 10 éves Klara volt a hetem abszolút fénypontja! Annyira különleges, annyira gyönyörű, annyira bátor, annyira magabiztos, és a legédesebb személyiséggel rendelkezik!”
A kislány csukott szemmel várja, hogy új hajkoronája a fejére kerüljön, és mikor kinyitja a szemét, és meglátja magát a tükörben, óriási mosoly ül ki az arcára.
Hevesi Kriszta nem ragaszkodik a doktor előtaghoz, de ha kiteszik a neve elé, akkor a nevét is máshogy írja. Olyankor Dr. Hevesi Krisztina lesz belőle. Most azonban maradhat a Kriszta, mert kicsit személyesebb beszélgetés következik, amiben szóba kerül az is, hogy a költők miért kicsapongók és a múzsák egyáltalán miért nyüzsögnek körülöttük. Rutai Gábor interjúja.
- A művészek szerelmi életéről sok mindent lehet tudni, és nagyon gyakran találkozunk azzal, hogy mennyire kicsapongó életet élnek, és mennyire zűrös és zavaros szerelmi életük van. Mi lehet az összefüggés abban, hogy aki kiemelkedő alkotó tevékenységet végez az többnyire hedonista vagy nőfaló.
- Mennyivel szegényesebb lenne a művészet, hogyha a múzsák egy picit is jobb arcok lettek volna. A múzsák sokszor bizony megfacsarták szegény költők, írók lelkét és ennek szavakba-, képekbe öntése jelenik meg. Emlékszem, amikor felvételiztünk pszichológiára, az egyik felvételiző megkérdezte a tanárt, hogy mit olvasson, hogy igazán jó pszichológus legyen. Ő azt válaszolta, hogy szépirodalmat, mert abban tényleg az emberi magasságoknak, mélységeknek a teljes skálája megjelenik, hiszen a művészet az életről szól. Én művészetterápiát tanultam dr. Antalfai Mártától, aki a katarzisra épülő művészetterápiát tanítja, mely szerint ez nagy lehetőség, projekciós felület, ha mondhatjuk így. Ennek már megvoltak az ókori színházak esetében is jelei: a katarzis, az, ahogy a régi drámákat megéltük és megtisztultunk, érzelmileg kiszellőztettük a lelkünket. Tehát amikor sírunk, legyen az akár egy filmélmény, egy színház, egy vers, egy bármi, pont ezt kapjuk. A főhős megéli, elmondja az érzéseit, helyettünk megfogalmazza, és mi ebbe belehelyezkedve kiengedhetünk.
- Ezt értem, de picit visszakanyarodnék oda, hogy milyen összefüggés van a művészeti hivatás és a hedonista életmód között? Ez mindenképp kéz a kézben jár, és ha igen, akkor ennek mi lehet az oka?
- Rendszeresen van a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy tárlat egy muzeológus tárlatvezető segítségével, ahol pontosan ezt piszkáljuk meg kicsit. Én a pszichés mély rétegeknél szoktam részt venni, és legutóbb levontam a tanulságot, hogy
hát igen-igen, azért valljuk be idősödő művészeink ráncos kezeit általában ifjú múzsák szorongatták,
úgyhogy ez való igaz. De ennek része a bohémság, a bohém életvitel, és én nagyon hálás vagyok nekik, hogy ők ilyen bohémok. Sokszor van az én pszichológiai rendelésemben is, hogy túl erős a saját magunkkal szembeni elvárás, morális szorongás. Tehát amikor elfelejtjük megkérdőjelezni azokat a dogmákat, amiket kaptunk gyerekként. És pontosan a szexualitás birodalma, ahol nagyon igaz, hogy egyik oldalról azt mondjuk, hogy az élet egyik legnagyobb örömforrása, a másik oldalról viszont mennyi negatív érzelem kapcsolódik hozzá. Bűntudat, szorongás, kisebbrendűség, félelem, teljesítménykényszer, szégyen, akár undor, tehát hogy rengeteg negatív érzelem, és emiatt bizony sokszor legátoljuk magunkat
Tehát ilyen szempontból a művészek merik megélni ezeket, akár válásokat, váltásokat, úgy, hogy közben azért valamilyen szinten példaképek, és abból élnek, hogy őket ismerik és szeretik.
- Eszembe ötlött egy másik kérdés is, ami ide kapcsolódik. Az az ember, aki a szavak szépségét, a színek szépségét, a dallamok szépségét érti, műveli és szereti, az talán nyitottabb, és vágyja, és falja a mindenféle szépséget. Mondjuk egy férfi költő esetében, a női szépséget: a vállat, a hajlatot, a csípőt, tehát ott is a szépséget keresi. Ez az attitűd megbújhat ebben vagy egyébként ez mindenkiben benne van, csak az, aki napi nyolc órát dolgozik a gyárban, neki nem nyílik meg ez a lehetőség? Avagy egy művésznek, ha lehetősége nyílik ilyen kalandozásra, akkor neki ott van a kezében egy adu, mégpedig, hogy bármikor azt mondhatja, hogy „de hát én művész vagyok”.
- Igen, azt gondolom, hogy jobban rá van érzékenyítve a szépségre, és az érzékszerveit talán jobban használja. Most gondoljunk a nagy gourmet-kra: Jókai, Mikszáth, tehát akikről tudjuk, hogy imádtak enni.
Sokszor az evés és a szexualitás nagyon hasonló. Az élet és az érzékszerveknek az élvezete.
Ez az egyik része. A másik talán az, hogy jobban is van idejük, és keresik is az ihletet. Jobban van idejük rácsodálkozni a világra, észrevenni az apró rezgéseket. Van egy ilyen alapgyakorlat; hogy fogunk egy kis mazsolát, azt rátesszük a tenyerünkre. És ha igazán odafigyelünk rá, érezzük a súlyát, a hőfokát. Aztán más szögből látjuk az átlátszóságát, azt, hogy hol kapcsolódott a szárhoz. Utána ha megnyomjuk, hogy milyen hangja van. És akkor a szánkhoz vesszük, érezzük a keménységét, meg is szagoljuk, ilyen boroshordó illata van. És ezután, amikor ráharapunk, olyan, hogy szinte az agyunkig fut annak az egy szem kis mazsolának az íze, mert annyira előkészítettük rá az érzékszerveinket. Ehhez képest a rohanó ember? Egy fiktív példával élve, mondjuk vezetek a kocsiban, közben kihangosítva telefonálok, egy marék mazsolát beveszek a számba, közben figyelem a közlekedést, semmit nem vettem abból az ízorgiából, észre se vettem szegény kis mazsolát.
- Ezt meg kellene mindenkinek tanulni. Én például nagyon szeretem a kemencében sült csülköt, de nyilván nem eszek állandóan azt, mert vigyázok a csodálatos alakomra. Viszont ha tudom azt, hogy hétvégén azt fogok kérni, mert olyankor lehet bűnözni, akkor napokig vizualizálom, és amikor tényleg ott van, akkor óriási élményt jelent. De ezek szerint lehet, hogy annyira nem is jó, mint amennyire én ezt beleképzelem?
- Ez jó, mert pontosan nekünk embereknek ilyen alapműködésünk, hogy a túl kevés és a túl sok semmiből nem elég. Hogyha az érzékszerveinket túlingereljük, eltompulnak. Ha minden nap ezt ennéd, nem tudnál neki örülni. Tehát benne van a várakozás öröme, és ezért is tudjuk megbecsülni ilyen szempontból. A művészek mégis gyakran ebbe a hibába esnek. Lefestik az egyik múzsát, és még mi mindent csinálnak vele. Meg se száradt a festék, már jön a másik, és vele a többi. Ez egy ördögi kör, és aztán végén lehet, hogy öngyilkos lesz, és az ember csak csodálkozik, hogy tulajdonképpen mi a fene történt.
Aztán a másfajta munkajellemzők. Biztos vagyok benne,
ha most kimennénk itt az utcára, és megkérdeznénk, hogy miért dolgoznak az emberek, 99 százalékának az lenne az első válasza, hogy hülye kérdés: pénzért.
Viszont amikor elveszítjük, és megszűnik az adott munkahely, akkor vesszük észre, hogy a munka ad egy strukturáltságot, ad sikerélményt, ad egy társas közeget, célokat, önkontrolt. Mivel a művészeknek általánosságban nem ennyire szigorú a keret, ezért könnyebb ilyen értelemben a szétcsúszás is.
- Beszéljünk arról is, hogy mit akarnak a múzsák? Őket mi mozgatja?
- Jaj, de jó kérdés. Egyrészt azt gondolom, nyilván a halhatatlanság íze. A férfiakat úgy nevelik, hogy „ne sírj, katona dolog”, mint látjuk a férfiak nem tudják úgy kifejezni magukat. Verbálisan és érzelmileg nem annyira nyílnak meg. A költők pedig igen. Meg nyilván megjelenik a múzsáknak az a kis nárcisztikus aspektusa is, hogy rólam is ír-e ilyen szépet, majd én leszek az, akit az ország irigyel, vagy pedig fennmarad akár évszázadokon keresztül. Akinek a következő kötetét fogja ajánlani.
Most hadd kössem össze a mai világunk társkeresési fő felületeit, hogy milyen nehéz ma ezekkel a húzigatós alkalmazásokkal ismerkedni egy-egy pillanatfelvétel alapján. Erre szoktam azt mondani, hogyha FanniFaludyt Tinderen látja, nagy valószínűséggel balra húzta volna. Vagy akár be se teszi azt a kategóriát. Ez nekem azt fejezi ki, hogy a szerelmeink mennyire nem külsőségek alapján választódnak ki. Soha nem csak kezekbe, lábakba, mellekbe, szemekbe szeretünk bele, hanem globálisan az egész személyiségünk az, ami a másikat megihlet. Biztos mindenki volt úgy, hogy egy olyan személybe lett szerelmes, aki homlok egyenest az ő ideáljával ellentétes.
Megálmodjuk a prototípikus királyfit, és aztán beleszeretünk egy teljesen másba, viszont az lesz életünk nagy szerelme, szenvedélye.
A másik része pedig szerintem, - most itt elsősorban a lányokhoz szólva, - azt gondolom, hogy vannak olyan korszakaik, amikor már meghalt híres emberekbe szeretnek bele. Én például Adyba voltam fülig szerelmes, Ady-bűvöletben voltam, és bele tudtam halni.
Hozzáteszem, (ezt nem bírom kihagyni, amikor így a szerelemnek a különböző elméleteit vesszük), hogy szkeptikus klinikusok szerint, hogy mi a szerelem: „a patológiák tökéletes illeszkedése”. Tehát amikor valószínűleg a mi fájdalmunkra rárezeg az adott költő vagy író, valószínűleg az az, ami megfog minket. Azt gondolom, hogy pontosan az, hogy az életről szól, és hogy olyan húrokat pendít meg lelki szinten, amiket én is megélek, és ettől már úgy érzem, hogy megért engem. Szinte azt fejezi ki, amit én érzek.
- Eszembe jutott egy reality sorozat, ahol férfiak és nők úgy ismerkednek, hogy kapszulákban vannak, nem is találkoznak, csak beszélgetnek pár napig, és így alakítanak ki szerelmet. A férfi vakon kéri meg a másik kezét, és azt követően találkoznak csak össze. Jó része egyébként valóban elmegy az esküvőig is.
- Hát igen, ennyit számít a lélek, meg az, hogy a férfiak is rá vannak kényszerítve, hogy beszélgessenek. Ilyen szempontból azért azt is keressük, akivel tényleg össze tudunk hangolódni. De ez a műsor nekem egy kicsit azért a Tinderre hajaz, ahol beszélgetünk valakivel, anélkül, hogy egy első randi lebonyolódna.
Azt szoktam mondani, hogy az se jó ha túl hamar, mert akkor tényleg egy futószalag, „next one please” lesz belőle és csalódás, mert itt már nem ismerkedünk, hanem castingolunk.
Amikor négykor, ötkor, hatkor van egy kávézásom. De az se jó ha túl sokáig várunk vele. Azért, mert egyre jobban kiszínezem. Egyre inkább már olyan tulajdonságokat tulajdonítok neki, amit én szeretnék, és nem pedig belőle fakad, és ebből bazi nagy csalódások tudnak lenni, hogy ilyen köznyelvien fogalmazzak. Már szinte azt várom, hogy a kávézóban egy sellő ücsörögjön ott a bárpulton.
Szívszorító üzenetet hagyott hátra a lány, akinek nem sikerült legyőznie a rákot: „Menj és élvezd az életet, megérdemled!”
A 25 éves lány családja osztotta meg az előre megírt gyászbeszédet. Az utolsó időszakban igyekezett nem azt gyászolni, amit elveszít, hanem élvezni minden pillanatot, ami még hátra van.
Daniella Thackray mindössze 25 évesen vesztette el a rákbetegséggel vívott harcát, de sokak szívét megnyerte üzenetével, amelyben saját halálát jelentette be a közösségi médiában.
„Ha ezt olvasod, akkor az azt jelenti, hogy belehaltam a rákkal vívott harcomba, és a családom a nevemben teszi közzé az utolsó üzenetemet”
– osztotta meg Facebook- és LinkedIn-oldalán egy kép mellett.
Üzenetét néhány szóval nyitotta a ráknak arról a bizonyos formájáról, amellyel küzdött, hangsúlyozva, hogy nem minden rákos megbetegedést az életmóddal kapcsolatos döntések okoznak. Néha a genetika, néha pedig, mint megjegyezte, „csak úgy megtörténik”.
„Az én esetemben, annak ellenére, hogy nagyon egészséges és aktív voltam, az epevezetékemben rákos megbetegedés kezdődött, amit nem az én hibámból indult ki, és az életem soha többé nem volt a régi”
– írta a lány.
Daniella egy nagyon agresszív rákfajtával küzdött, amit, még, ha korai stádiumban fedeznek is fel, mindössze 17% esély van a túlélésre.
„Bár nem tudjuk irányítani, hogy mi történik velünk, de azt igen, hogy hogyan reagálunk. Úgy döntöttem, hogy nem gyászolom az elvesztett életemet, annak ellenére, hogy annyira le voltam sújtva, hanem inkább élveztem minden pillanatot, ami még hátra volt”
– írta a bátor sorokat a fiatal lány, majd így folytatta:
„Ahogy mindig is mondtam és hittem, élvezni kell az élet apró dolgait, és meg kell becsülni minden pillanatot! Romantizáljátok az életeteket! Tegyetek meg bármit, ami boldoggá tesz, benneteket és ne hagyjátok, hogy bárki elvegye tőletek az élet örömét.”
A lány hálát adott az életéért és megköszönte mindazt, amit elért és ami sokat jelentett számára. Szerette a munkáját, vőlegényét, családját, barátait és kutyáját is, aki elmondása szerint azért került az életébe, hogy feldobja a legsötétebb napokat is.
Üzenetét azzal zárta, hogy köszönetet mondott mindenkinek, aki segített neki varázslatossá tenni az életét. Mindenkit emlékeztetett arra, hogy élvezze az apró dolgokat, és idézett egy Micimackó-idézetet:
„Ha valaha is eljön a holnap, amikor nem leszünk együtt, van valami, amire mindig emlékezned kell. Bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb, mint amilyennek látszol, és okosabb, mint gondolod. De a legfontosabb dolog az, hogy még ha külön is vagyunk... én mindig veled leszek”.
Legutolsó szavai pedig a vőlegényéhez szóltak. Leírta neki, mennyire szereti és mennyire hálás, hogy az élete része volt.
Monica Lewinsky tavaly lett ötven éves, és csodálatos formában van. A Bill Clintonnal folytatott fehérházi afférja annak idején megpecsételte a sorsát, miután porig alázta és lerombolta őt a sajtó. Ám lassan a nulláról újra felépítette magát és az elmúlt években fontos ügyeken dolgozott.
Monica újabban politikai aktivista, a női egyenjogúság egyik képviselője, aki a munkahelyi szexuális zaklatásokról is tart előadásokat.
Lassacskán beszivárog a politikai életbe - újdonsült modellkarrierje alapján legalábbis.
“Monica már régóta ösztönzi arra a nőket, hogy hallassák hangjukat, és erősnek érezzék magukat. Teljesen logikus, hogy ő segít a kampányunkban.
Bár a nagyszerű ruháink nem oldanak meg mindent, a szavazás fontosságára felhívhatják a figyelmet” - ezzel a kommentárral robbantotta be a közelgő amerikai elnökválasztás előtti divatkampányt a Reformation női divatház, amely modellnek Monica Lewinskyt kérte fel. A kampány, amelyet a vote.org-gal közösen jegyeznek, az urnák elé járulást szorgalmazza “Tiéd a hatalom” jelmondattal.
Az újonc modell jó választásnak bizonyult, Monica remekül néz ki a fotókon.
Bevallotta, először meglepte a felkérés, ám hízelgőnek is találta. Mint nyilatkozta, az önelfogadásán is sokat javít a hirtelen jött modellkarrier, és ezáltal mégnagyobb lehet a szava a nők felé, hogy igenis menjenek el szavazni.
Viszkok Fruzsi: „A követők számától függ, hogy több tízezer vagy több százezer forintot fizetnek egyetlen tartalomért”
Magyarország egyik legkeresettebb influenszere, 13 éve posztol a közösségi médiában. Őszintén beszélgettünk arról, hogyan élnek a sikeres tartalomgyártók.
Viszkok Fruzsi tizenhárom éve írta meg első blogposztját, azóta a legnépszerűbb tartalomgyártók között szerepel. Instagram, TikTok, YouTube csatornát vezet, miközben egy életvezetési könyv szerzőjeként is ismerheti a közönség.
- Félmillió ember követ nap, mint nap. Sokan a hatásodra lettek influenszerek. Tudatosan építetted fel a jelenséget, akit Viszkok Fruzsiként ismerünk?
- Nem volt tudatos, hiszen amikor elkezdtem a blogolást, akkor még az influenszer szót sem ismertem. Tizenhárom éve még nem voltak fizetett social media együttműködések, a közösségi média gyerekcipőben járt. Inkább azt mondanám, hogy így alakult. Kezdetben csak blogoltam, és élveztem, hogy leírhatom a véleményem különböző kérdésekben. Majd egyre népszerűbbek lettek az online platformok, megjelent az Instagram, én pedig úgy éreztem, ez egy remek alkalom arra, hogy egyszerre több emberhez is kapcsolódjak. Hogyan jött a siker? Alapvetően nagyon energikus ember vagyok, és mindig, mindent teljes erőbedobással csinálok, így a különböző tartalmak elkészítésébe is sok energiát fektettem. Vagyis engem egyszerűen erre sodort az élet, méghozzá a saját a dinamikus tempómban.
- Hogyan érint, hogy az influenszer státusz megosztó lett az évek múlásával? Hiszen tény, hogy sokan alábecsülik ezt a munkát.
- Bánt, hogy sokan lenézik a munkánkat, elvégre nagyon sok munka van egy tartalom elkészítésével. Én például magam forgatok és vágok, vagyis egyszemélyben vagyok rendező, operatőr, szereplő és vágó is. Ennek ellenére elfogadom, hogy mára mindenkit influenszernek nevez a közvélemény, akinek sok követője van.
De fontosnak tartom, hogy megkülönböztessük az értékteremtő influenszereket és a csücsörítő képeket posztoló felhasználókat.
Előbbi egy tudatos tematika mentén készít posztokat, utóbbi leginkább a külsőjével szerez követőket. Egy közös van mindegyikben: akinek nagy követőtábora van, annak nagy a felelőssége.
Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek közéleti témákról kell posztolni, ezzel sem értek egyet, hacsak az illető nem szakember. Én például sosem osztok meg olyan tartalmat, ami közéleti kérdésekkel foglalkozik. Influenszerként az én felelősségem abban áll, hogy olyan témákról beszéljek, amelyekkel szívesen foglalkozunk, amelyekről szeretünk beszélni, amelyek megmutatják számunkra az élet szépségét.
- Ahogy végignézek az oldaladon, valahogy nekem is jobb kedvem lesz. Valóban ilyen az életed? Meg sem érint egy negatív kommentár?
- Azt hihetnéd, hogy ennyi idő után lepereg rólam minden bántó hozzászólás, de ez nem így van. Amikor egy nehezebb napon kapok egy negatív kommentet, az nagyon rosszul érint, hiszen én is ember vagyok. Ezt sokan elfelejtik, és határok nélkül képesek leírni bármilyen sértést, ez pedig bántja az igazságérzetemet. Habár valóban a dolgok napos oldalára fókuszálok a tartalmaimmal, nem titok, hogy engem sem kerülnek el az élet nehézségei. Jó lenne, ha legalább a kommentek terén szelídebbek lennének az emberek, és azt írnák a hozzászólásban, amit szemtől szemben is mondanának.
- Az egyik tévhit veled és a többi influneszerrel kapcsolatban, hogy alig dolgoztok, cserébe rengeteg pénzt kerestek. Ebből mi az igazság?
- Ez minden esetben változó, és leginkább attól függ, hogy mennyi időt fordítunk a tartalomgyártásra. Aki hosszú évek óta sokat dolgozik a posztokon, az kényelmesen megélhet ebből a tevékenységből.
A követők számától függ, hogy az együttműködő partnerek több tízezer vagy több százezer forintot fizetnek egyetlen tartalomért,
akár kép, akár videó. De fontos, hogy ez az összeg sosem az adott tartalomra vonatkozik, hanem arra a több éves munkára, ami mögötte van, hiszen ahhoz, hogy fizessenek egy posztért, neked előbb önerőből fel kell építened egy jól futó közösségi média oldalt.
- Mennyit dolgozol átlagosan egy nap?
- Ez is változó. Van olyan nap, amikor reggeltől estig, máskor legfeljebb fél napot. Ha napi munkaórát kellene mondanom, akkor hat óra. Sokáig félve beszéltem erről, mert úgy éreztem, hogy Magyarországon csak az számít hiteles kereső embernek, aki belehal a munkába, de mára bátran mondom, hogy kényelmesen dolgozom, annyit, amennyi jólesik. Ezért nagyon hálás vagyok!
- A rendszeres posztoláshoz sok ötletre van szükség. Miből nyersz inspirációt?
- A mindennapokból, legyen szó gasztronómiáról, utazásról, időmenedzsmentről, könyvekről vagy szépségápolásról. Így sosem tudok kifogyni az ötletekből. Persze vannak olyan területek, amelyről nem szívesen posztolok, ilyen a közélet, amiről már meséltem, és ilyen a magánéletem is.
Bár az átlagosnál több betekintést engedek a privát életembe, azt nehezen tudom elképzelni, hogy majd a kisgyerekemről készítsek tartalmakat.
Véleményem szerint az élethelyzet megjelenhet a tartalmakban, de annak a tárgyát nem kell megmutatni. Például adott esetben az anyaság egy olyan szerep, amit nem lehet függetleníteni a nő személyétől, de a babát már függetleníthetjük a tartalomgyártástól.
- Ez egy érdekes felvetés! Mesélnél a terveidről? Milyen posztokat láthatunk tőled a közeljövőben?
- Kétéves tervekről tudok mesélni. Mivel a Tedd rendbe az életed! című könyvem láthatóan sok ember számára adott segítséget az időmenedzsmenttel kapcsolatban, jelenleg egy hasonló projekten dolgozom. Szeretnék további segítséget nyújtani, hogy bizonyos tekintetben megkönnyítsem mások mindennapjait. Azt még nem árulom el, hogy ez milyen formában fog megvalósulni, viszont másik könyvről már bátrabban mesélek. Nagyon szeretem Budapest történelmét, ezzel kapcsolatban tervezek egy újabb könyvet. Vagyis most egy hosszú kutatómunka áll előttem, de erről is mesélni fogok a készülő posztjaimban.