INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Gianni Annoni: „Amikor azt mondja valaki, hogy milyen unalmas az élet, akkor van minden rendben!”

Az alábbiakban egy szokatlanul őszinte és elgondolkodó beszélgetés következik.

Megosztom
Link másolása

Gianni szeret elmerülni egy-egy beszélgetésben, szerinte ezek az interjúk lehetőséget adnak az igazi eszmecserére. Olaszországi nyaralásuk után sikerült beszélgetnünk, nem volt egyszerű egy nyugodt órát találni ehhez, hiszen a vendéglátásban soha nincs megállás.

- Milyen volt a nyaralás Olaszországban? Itthon vagy otthon vagy?

- Ilyenkor hazamegyek, ez az érzésem. A szűk családban csak kilencen vagyunk és mindenki eljött. A mi nyaralásunkban is minden a gyerekekről szólt, együtt mentünk mindenhová, figyelni kellett az időbeosztásra, mert aludnia kellett az egyiknek, ennie a másiknak.

Későn lettünk szülők Zitával, ez nekünk egy ajándék, ezért mindenféleképpen megpróbáljuk teljesen megélni minden pillanatát.

Szerintem amikor unalmassá válik egy vakáció két gyerek mellett, az jelenti azt, hogy nagyon jól sikerült. A gyerekeknek kell az állandóság, a mindennapos rutin, amiben feltalálják magukat, örülnek, játszanak, felfedeznek. Amikor azt mondja valaki, hogy milyen unalmas az élet, akkor van minden rendben, nem kell fölbolygatni, mert az élet majd magát bolygatja föl úgyis. Milyen érdekes, hogy mindenki az unalmat utálja, miközben az egy nagyon jó jel.

Általában, amikor az emberek felpiszkálják, hogy most már elég volt ebből az unalomból, történjen már valami, na akkor csinálnak valami hülyeséget!

- Teljesen átlagos családként élitek az élet?

- Nagyon hiszek a család hagyományaiban, és ez teljesen jó a gyerekeknek is. Kell nekik ez a stabilitás az első pár évükben, amikor tulajdonképpen megszokják, hogy a szülők ott vannak, elérhetőek. A családi érték nem egy divathóbort.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Gianni Annoni (@gianniannoni) által megosztott bejegyzés

A szüleim is itt élnek Magyarországon, mert nekik, mint nagyszülőknek fontos, hogy a gyerekekkel lehessenek ebben az életszakaszban. Az unokáik az életük gyümölcsei, a nyugdíjas éveiknek ez a következő szintlépése. Azt akarták, hogy az unokákkal meg tudják élni mindazt, amit lehet, mert anno velünk kevesebbet tudtak lenni. Most mi élünk így szülőként, most mi dolgozunk, elfoglaltak vagyunk.

A szüleimnek ez egy szívből jövő döntés volt, ezért végleg átköltöztek Magyarországra.

Itt ragadtak, mert úgy gondolták, hogy az a legjobb, ha együtt van a család. Nagyon fontos, hogy a családi energia áramolhasson, hiszen a gyerekek is ebből töltekeznek.

Azt gondolom, hogy fehér holló vagyok, mert a családi értéket képviselem, ami a mai világba kevésbé illik bele. Büszke vagyok erre, nem akarok megváltozni, mert ehhez le kéne venni a bőrömet, és arra nem lennék képes.

- Milyen egy vegyes családban élni?

- Van egy olasz mondás, amit eléggé sűrűn lehet hallani arrafelé, hogy ökröt és feleséget a saját országodból. Szerintem ebben nagyon sok igazság van, de az ember, ha szeret, akkor szeressen önzetlenül. Ahogy megy előre az idő, vannak elképzelések, vágyak, jó és rossz minták. Zita és köztem is akad kommunikációs zavar, de azt látom a mindennapokban, hogy az egész világban ez van most. Sűrű félreértések vesznek minket körül, mert nem lehet mindenről beszélni, és talán nem is kell. Nyilván az életben nem tudunk mindenre magyarázatot adni, hogy miért döntünk így vagy úgy.

A bizalom a legfontosabb kapocs, mert mindig tudni kell elfogadni egymás döntéseit, elhinni, hogy bármerre is visz az utunk, nem akarunk ártani egymásnak.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Gianni Annoni (@gianniannoni) által megosztott bejegyzés

Én Olaszországban nőttem fel, máshogy vagyok szocializálva, másképpen tanultam, másképpen jár az agyam, de ez nem hiba. Nem a problémáról kell beszélni, hanem a megoldásról, és tudni azt, hogy mit akarunk.

Ha az ember nem ért valamit, el kell engedni. Ilyenkor nagyon fontos a három majmot bevetni: nem látok, nem hallok, nem beszélek!

Annyi probléma lehet egy kapcsolatban, ezeket el kell engedni. Minden egyes olyan házasságban, ahol nem ugyanabból a népből jöttek, egy tanácsom lehet: vakon szeretni! Ezzel el lehet kerülni a nagyobb bajokat. A gyerekek pontosan látják, hogy az egyikünk miért így viselkedik, a másik miért úgy, ők értenek mindent, mert bennük ez is, az is meg van.

- Mit gondolsz erről a mai világról?

- Ne felejtsük el, hogy olyan időket élünk, ahol lassan az ember is tárgy lesz, lecserélhető. Ezért vannak válások, mert az „én boldogságom”, az „én életem” fontosabb, nem küzdünk a másikért.

Komolyan mindenki a nyertes hajóra akar felmászni? Szerintem, előbb-utóbb vissza fog pörögni a világ. Amíg csak a szexre és a pénzre összpontosítja az ember az életét, addig elfelejti a lelkét és a szívét, és minden mást, ami fontos.

Én is voltam fiatal és bolond, nekem is volt nehéz korszakom, de hála istennek, ha lehet így mondani, volt az a tücsök hang bennem is, mint a Pinokkióban, és valahogy gátakat, meg határokat rakott elém, amit nem szabadott túllépnem. Nem akartam a családom nevére szégyent hozni, túlságosan szeretem őket ahhoz, hogy megbántsam őket ezzel.

- Nyilván más vagy ma, mint a 30 évvel ezelőtt, mi hozta el ezt a bölcsességet?

- A bölcsesség szerintem a korral jár. Láttam, hogy az energiámmal nagyon sok embert megbántottam. Azt hitték, hogy egoból megyek előre, pedig nem így volt. Megtanultam ezt kezelni, pofont is kaptam eleget.

A pofon nem egy rossz jel az élettől, abszolút ráébreszt arra, amit csinálsz.

Leginkább mondjuk úgy, hogy diplomatikusabb lettem. A magam életét irányítom, ami a többieknek maximum egy példa lehet, hogyha akarják. Nincs annyi energiám, hogy másokkal foglalkozzak. A virtuális világ távol tart minket az ismeretektől, ezek nagy bajok lesznek, amit alapjáraton szerintem érzékelni fog majd a következő generáció. Annyira szabadszájúak lettünk hirtelen. Mindenki úgy akar élni, hogy csak azt hallja meg, amit akar. Nem tudom, hol van az igazság, lehet, hogy a korom miatt beszélek így. Úgy érzem, hogy

ennek rossz vége lesz, ha csak gyűlöletből és bántásból élünk, és nem tudunk örülni semminek.

Ezt az energiát jobban is fel lehetne használni.

- Csak Magyarországon érezhető ez a probléma, vagy Olaszországban is hasonlóan?

- Az egész világon érezhető. Komolyan ezt akarjuk, hogy kifelé éljünk és ne üzenjünk pozitív dolgokat? Szerintem lépjünk hátrébb és értékeljük a családunkat, a nagymamákat, a rokonainkat. Nem kell szégyellni, cikinek érezni azt, ahonnan jöttünk, mert a szüleink jó és rossz mintáival lehettünk ilyenné, amilyenek vagyunk.

Szeretném, hogy az emberiség pozitívan gondolkozzon, csak pozitívan. Amíg van ereje annak, amit mondok, ki fogom használni, az sem baj, ha bántanak emiatt. Meg kapom én is, hogy takarodjak haza, de ez engem nem gyengít, mert őket minősíti. Nem előre kigondolt dolgokról beszélek most veled, van, ami éppen most jön fel bennem, és lehet, hogy soha nem mondtam ezelőtt.

- Sokat mozogsz az emberek között, ott is előjön ez a téma?

- Az étteremben általában viccelődök, hülyéskedek, olaszosan hangoskodok. Együtt vagyok a barátokkal, a vendégekkel, a kollégáimmal, de magamról nem kezdek el csak úgy beszélni. Mindenki tudja, látja, hogy mit csinálok 30 éve. Csapat- és emberszerető vagyok, nekem az öröm, hogyha a másik élete tiszta és boldog. Mindenkinek jár a tisztelet.

Keanu Reeves mondta: ahhoz, hogy más legyél, mint a többiek, legyél csak kedves.

Kicsit elszabadult a pokol, mert a mai világ a pénz mércéjében van, mindig feljebb, mindig több kell, ez egy játék, amire az ember rá van kényszerítve. A kedvesség még nem jött divatba.

- Az olasz közösség összetartó Magyarországon?

- Nem, egyáltalán. Ez egy tévhit, régebben jobban összetartottak, még úgy is, hogy nem értettek egyet. Az olaszokat szeretik a világban, de van egy olyan folyamat, amiben kiközösítenek vagy félre tesznek minket irigységből. Akivel Olaszországban sem barátkoznék, azzal itt sem fogok valószínűleg.

Nem azért választok barátot, mert olasz. A hangsúly nem azon van, hogy könnyebb lenne vele kommunikálni. Ez egyszerű lenne, de én nem az egyszerűségért vagyok barát.

A barátság egy mély szó. A szótárban el tudjuk olvasni a szó jelentését, de a mélységét nem.

- Mit üzennél annak, akinek a példaképe vagy?

- A mai fiatalságban más szabályok vannak, más a rendszer mint, ami a mi időnkben volt. A fiataloknak meg kell találni azt, ahol a motiváció és a példakép van. Azt a szenvedélyt, amibe bele kell zúgni, mintha a rózsaszín ködben lennél. Így kell szeretni ezt a szakmát és mindent, amit csinálsz. Szerintem nem lehet semmit elérni lemondások nélkül.

A nagymamám tanította nekem azt a bölcsességet, hogy lemondással tudsz megtanulni rengeteg mindent.

Hogy ki van melletted, ki marad melletted, ki néz föl rád. Ez olyasmi, minthogy a munka nem szégyen. Csak így tudsz előre menni: lemondás a hétvégékről, az ünnepekről, az estékről, a filmnézésről, a meccsnézésről.

A lemondás hosszú távon nagyon is pozitív. Nem jól értelmezzük, mert nem azt jelenti, hogy lemondasz az életedről, csak azt, hogy egy időre valamiről, ami a te érdekedben történik. Meg kell értsék a fiatalok, hogy mit jelent a munka, az izzadság, hogy egyáltalán miről van szó, mert ez fontos.

- Hogyan látod a jövőt?

- Nagyon jónak és azt gondolom, hogy én is benne vagyok egy metamorfózisban, mint minden a világunkban. Ma meg kell tanítani a gyerekeknek újra, hogy mi a fontos dolgok jelentése. Tudom azt, hogy játszanom kell, hülyéskednem, nevetnem, hogy jól legyek. Hogy elengedjek dolgokat, hogy türelmes és flexibilis legyek ehhez a világhoz, mert ami merev az törik.

Nem félek, inkább csak akkor aggódom, amikor igazságtalanságot érzek, ha nem korrekt a viszony az emberek között.

Amikor az egyik kihasználja a másik jóindulatát, naivságát, hülyeségét és nem segít. Nem célom az ítélkezés, engem se ítélgessenek, de őszintén nem értem, hogy miért nem azt nézzük, hogy hogyan segítsük egymást. Az élet nem mindig alakul úgy, ahogy eltervezzük, de emiatt ne legyünk gondterheltek, mosolyogjunk, nevessünk sokat jóban-rosszban.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
Felrobbantotta az internetet az amerikai fiú, aki magyarul próbál rendelni egy gyorsétteremben - videóval!
Mindenki ugyanazt gondolja, aki megnézte a felvételt!

Megosztom
Link másolása

Aki próbált már külföldön valamelyik gyorsétterem autós részén rendelni, az tudja hogy elég embert próbáló feladat megérteni, mit is mond vagy kérdez éppen az éttermi dolgozó a furcsán minden eltorzító headsetben. Nem csoda, hogy csak azok vállalkoznak erre, akik tényleg jól beszélik az adott nyelvet. A többség inkább besétál és úgy veszi meg az ételt.

Nem így egy amerikai férfi, aki úgy döntött, magyarul fog rendelni egy magyar gyorsétterem drive részén.

A rendelés videója alig 24 óra alatt közel 100.000 megtekintésnél jár, és egyszerűen mindenki imádja!

@exotranq That was great practice! Let me know how I did thank you @Burger King for the meal! #fyp #xyzbca #hungary #american #language #viral #challenge #food ♬ original sound - exotranc

A több száz kommentelő dicséri a fiú bátorságát, hogy ezt a nyelvet tanulja:

„Elképesztő, hogy sokakban van ambíció egy ilyen kis ország ilyen nehéz nyelvét megtanulni . Gratulálok, nagyon jó volt! ” - írja egyikük.

„Nagyon szépen beszélsz viszont a legjobban a kedvességed és a tiszteleted ” - tette hozzá egy másik néző.

„Úriember vagy, rengeteg magyar nem képes ilyen illedelmesen rendelni! Csak így tovább!” - írta egy harmadikuk.

Volt, aki még ennél is tovább ment: „Jobban beszélsz, mint sok magyar, gratulálok”.

Szerinted is ügyesen rendelt vagy még lenne mit gyakorolnia?


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
Vilmos herceg bérlője vagyok - Egy szép reggel váratlanul megérkeztek a tehenek…
Kiderül, hogy a háznak lelke van, méghozzá elég kedves. És akkor jönnek a tehenek…

Megosztom
Link másolása

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

A ház lelke

Az, hogy az emeletre vezető lépcsőtől kezdve felfelé mindent krémszínű, süppedős padlószőnyeg fed, nagy élmény. A fenti előtér tágas, kifejezetten nagyon szép a 200 éves faragott korláttal és annak oszlopaival, a plafonon a gerendával, és az észak-nyugatra néző feltolható ablak esténként csodás kilátást nyújt a félig érett gabonára a hullámzó mezőn, meg a naplementére, amiért eddig a tengerre jártunk.

A nap itt megy le nyáron - télen a másik ablakban látni

Ez a néhány négyzetméter egyszer csak a nappalink lett. Észre sem vettük, hogyan történt. Kiültem az ablakba nézni az esti fényeket, gyönyörködni a tájban. A lábamhoz ült a kutya, mert ő nem tágít tőlem, csak ha más eszik éppen (ahogy ebben a pillanatban is). Jött a lányom, hogy hol vagyok és mit csinálok, és már meg is történt.

Ott ültünk a szőnyegen az arany fényben, beszélgettünk, fél szemmel az ablakot néztük, kicsit később elővettük a kártyát is, mert a padlón jól le lehetett teríteni a lapokat.

Aztán már alig vártuk az estéket, hogy a kicsit hűvösebb konyhából feltelepedjünk a meleg és kényelmes padlóra az emeleten. Egy este beszöktek a legyek. Általában el tudjuk kapni őket, de most egy különösen gyors példány döntött úgy, hogy zümmögni fog a fülünkbe. Elkezdtük kergetni, kapkodtunk utána, persze mindig elszökött. Molli kutya egy darabig nézte, ahogy szerencsétlenkedünk, aztán egyszer csak felállt, és egy kaffantással elkapta. Utána elégedetten ült vissza, és fogadta a hálás gratulációinkat.

Szeretjük ezt a kis területet a házban. Valószínűleg az előző lakó is szerethette, mert a padlón egy nagyobb bútor (talán egy benti pad) lábának nyomai látszanak a padlószőnyegen. Érdekes, ahogy egyszer csak funkciót kapnak terek, melyek első ránézésre használhatatlan részei egy otthonnak.

Olyan, mintha maga az épület szólna, hogy állj már meg egy kicsit, ne siess. Mutatok valamit. És mutat.

Ennek a háznak lelke van. Ráadásul jó lelke. Úgy érezzük, hogy nem csak mi szeretjük őt, de ez az érzés kölcsönös. Nem fura, hogy a világ végén lakunk, körbevéve mezőkkel, és mégsem félünk? Recseg a padló? De kedves hang. Motoszkál valami a falban? Érdekes, talán egy rovar, vagy pocok lehet. Zaj van a tetőn? Biztos rászállt egy madár… Ha magától kinyílik egy ajtó vagy leesik valami, akkor is úgy gondolunk a váratlan változásra, mint egy kedves dologra.

Természetes érzés egyedül aludni egy szobában, és az, hogy az én hálómban nincs függöny az ablakon (oké, a többin római roló van, és olyan szépek, hogy nincs szívem egy olcsó függönnyel rontani az összhatáson), szóval hogy nincs függöny az ablakon, abban sincs semmi ijesztő.

Igen, bekukkant a bagoly éjjel. Meg a tenyérnyi molylepke bepróbálkozik. De isteni érzés az ágyból nézni a teliholdat és a fák körvonalát elalvás előtt.

És érezni azt, amit nagyon sok éve nem éreztem már sehol: itt biztonságban vagyok.

Egy reggel aztán megérkeztek a tehenek. Na nem a sajátjaink, arról szó sincs. De a tőlünk 15 méterre lévő lévő mezőn szomszédokat kaptunk. Molli vette őket észre először. Nyilván jó az orra, mert a csukott ablakon keresztül érezte meg az állatok szagát, ugyanis nem csaptak zajt, csak csendben elkezdték rágni a füvet a kocsibehajtónk mellett.

A kutya azonban észrevette a változást, felpattant, és őrült ugatással nekiugrott az ablaknak: ilyen állatokat még sosem látott, ráadásul egészen közel a házhoz, nyilván halálos veszély fenyegetett mindannyiunkat - szerinte. Szólt tehát, hogy legyen időm előkészíteni a puskámat. Mi mást gondolhatott volna egy vizsgázott vadászkutya, ha rémes és hatalmas állatokat lát felbukkanni hirtelen? Az ő ugatására vettük észre mi is, hogy micsoda kedves kis szomszédság költözött mellénk. Nagyjából 30 tehénlányka, kiskamaszok lehettek, és velük egy hatalmas és nagyon öreg bika, hogy vigyázzon rájuk.

Persze egyből kirohantunk ismerkedni, annyira édesek, tiszták és tejszagúak voltak, hogy csak simogattuk őket megállás nélkül.

Molli az első időszakban ezt nagyon zokon vette, próbált rájuk ijeszteni, de ezek a jószágok azt hitték, egy cuki kistehénnel van dolguk, nem ijedtek meg, nem rohantak el, csak szimatoltak a nagy orrlyukaikkal a kutya felé.

Molli és a tehenek

Azóta megszokták egymást, bár a szarvasmarhák részéről az erős érdeklődés fennmaradt, Molli már oda se bagózik rájuk.

És hogy hogyan kerültek ide a tehenek?

Mivel a teljes farm Vilmos herceg tulajdona, de ő maga nem igazán akar most a tehenekkel bajlódni, ezért kiadta bérbe a területet.

Az a gazda, aki a földeket bérli, a domb másik oldalán lévő elég szép házban él - de a mezeje, szántója itt van, a mi farmházunk körül mindenfelé. Évtizedeken keresztül élt ő is ebben a házban, amiben most mi, de aztán vett 10 éve magának egy sajátot. Onnan vidáman idekocsikázik minden nap leellenőrizni az állományt.

A szomszédlányok mindegyikének saját neve van (elolvastam a fülbevalójukon), és

esténként megjelennek itt a kocsibeállónknál, kicsikét bőgnek is, mint ha azt várnák, engedjük már be őket a farm üresen álló istállójába, végül is lement a nap. Hát, csajok, ebben nem tudok segíteni.

Ha van időm, csak ülök a kertben és nézem őket, ahogy esznek, kérődznek, aztán megint esznek, vagy ha esik meg fúj, akkor irány az ablakfülke, onnan lehet csodálni a tájat, az előkertet, a madarakat, meg a kőkerítéssel körbevett, külön kapuval ellátott másik kertünket is, amit funkciója szerint hátsó kertnek hívok, hiába van legelöl.

A ház mögött lévő igazi hátsó kertben, ami egy picike melléképületnek ad helyet (amiben a kazán lakik néhány millió húsos lábú pókkal társbérletben), állt egy nagyon érdekes, világos bézsre festett, már rozsdásodó és kishibás kovácsoltvas rózsa-futtató, amire ülni is lehet, mert egy pad is tulajdonképpen. Csak itt szomorkodott ebben a nem túl szép udvarban, a zúzottkövön, teljesen értelmetlenül, mert senki, de tényleg senki nem akart volna oda kiülni, hogy nézze az egy méterre tőle álló melléképületet. Ezt a lugas-padot aztán egy jó nagy kanyarral átvittük először a ház előkertjébe, mert elsőre úgy gondoltam, ott nagyon menő lesz, plusz mivel a kerti székek konyhaiak lettek, lesz hová ülni kint is. Csakhogy sehogy nem érezte jól magát ott ez a pad, billegett, bután mutatott, úgyhogy végül beköltözött a fallal körbekerített „hátsókertbe”. És ott meg is találta a helyét! Teljesen feldobta azt,

az egész egy mesebeli kis romantikus kertté vált tőle, egyenesen a XVIII. századból,

szinte látom benne a napernyős kisasszonyokat sétálni, és megpihenni néha, ha cseppet elfárad a lábuk.

@ourcornishfarmhouse Peaceful garden #fyp #cornwall #cottagecore #garden #nature #xyzbca #aesthetic #viral #england ♬ オリジナル楽曲 - ranpis

Az egyik nap szóba került a palacsinta. Boldog tűzhelytulajdonosként örömmel mondtam igent rá, okés, akkor bekeverek egy nagy adagot és sütök végre palacsintát. El is kezdtem. Az első darab 8 percig sült, és még mindig nagyon fakó volt. Kiderült, hogy a fél éves tűzhelynek azért van némi hibája, például, hogy nem igazán melegít.

Vagyis ha van elég időd, és csak úgy főzőcskézni akarsz, akkor egy idő után el fog készülni rajta valami, de a hirtelen nagy hőt igénylő ételeket nyugodtan el lehet felejteni.

Ez a mi palacsintánk két óra alatt készült el, a végén már extrém vastagokat sütöttem, mert kiönteni sem volt szívem a tésztát, de már tovább állni és nézni, ahogy inkább szárad, mint sül, hát azt se. Tojásrántottát is egy örökkévalóság sütni rajta. Írtunk az eladónak, hogy van ez a kis baki. Hogy ha ez fél éves, adja már oda a garanciapapírokat, mert azt véletlenül elfelejtette.

Nagyon vicces volt, amikor közölte, hogy hát úgy értette a fél évet, hogy ő vette használtan fél éve.

Szó nincs garanciáról, és vissza sem vásárolja, bocsi. Szóval a használt cuccoknál sokkal jobban résen kell lenni, mint gondoltuk.

Ma egy intarziás fiókos szekrényt tett fel valaki fillérekért a netre. Alapvetően nem a stílusom, de pont jó lenne a hálószobába. Most már óvatosabbak vagyunk, úgy terveztem, hogy először elmegyünk, és alaposan megnézzük. Aztán a helyszínen majd döntünk. Hát, erre már nem volt szükség. Megelőzött valaki, aki nem óvatoskodott. Így megy ez errefelé.

Folytatás jövő vasárnap, akkor a zombikról lesz szó.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Vilmos herceg bérlője vagyok - kiderült, miért van Viktória királynő címere a falunkon
Magyarként izgalmasra sikerült az akklimatizáció, és az is kiderült, hogy egy dologban még a híresen semleges királynő is kénytelen volt állást foglalni.

Megosztom
Link másolása

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Devoni kanyar, a scone és a királynő(k)

A legdrágább luxus, amit még a beköltözés előtt, de már a farmházra tervezve megengedtem magunknak, egy 4 fős étkészlet volt. Csodálatos tengerkék tányérokból áll, müzlis, leveses (ezt itt tésztásnak hívják), kistányérok és a nagy laposok. Nem tudtam ellenállni neki. Állítólag helyi porcelánból készült, kézzel festve.

Oké, annyiba került, mint a használt étkezőasztalunk. De úgy döntöttem, emiatt most nem fogom rosszul érezni magam. Isteni lesz belőle enni.

Ezt a tengerparti hangulatot, itt 2 kilométerre az óceántól, megérdemeljük.

Mázli, hogy az utolsó hétvégén fullra nyitva volt az IKEA Exeterben, elmentünk, mert volt néhány nagyon konkrét dolog, amit szerettem volna a konyhába, azon felül, amink volt. A fokhagymanyomó nélkül például nincs élet, vagyis van, mert a mamámtól megtanultam késsel elkaparni a fokhagymagerezdeket, de azt csináltam már 8 hónapon át, és vágytam újra a régi jó fokhagymanyomómra. A neten megnéztem a kínálatot, és megdöbbentem, hogy egy AirBnb teljes konyhai berendezése, amiben éltünk egy télen át, filléres IKEA cuccokból állt össze. Úgyhogy betettem a kívánságlistámba a merőkanalas készletet, az olcsó lábos-szettet, a csipeszeket, késeket, aztán útnak indultunk. 100 kilométer, majdnem két óra, pedig autópályán lehet menni. Csakhogy a cornwalli autópálya egészen különleges, máshol egyszerű országútnak hívnák az ilyet.

Kétszer két sávos (időnként), de néha átmennek rajta a tehenek, máskor simán átkanyarodhatnak egymás térfelén az autók, szóval itt a közlekedés jóval lassabb. Ahogy az élet is.

Tudtuk, hogy nagy darab cuccokat nem fogunk venni, mert nem férnének be a kocsiba, de azért az apróságokra szükség volt. Plusz mindenképpen végig akartam ülni a kanapékat, hogy van-e kényelmes és olcsó köztük.

Mint a gyerek, aki beszabadult a játékboltba, úgy éreztük magunkat az áruházban. Hatalmas, és gyönyörűen berendezett, és egyébként olyan otthonos, mintha épp Budapesten lézengtünk volna két órát. Megvettem életem legszebb ágyneműjét, virágos, halványzöld, szatén, semmi nincs, ami jobban illene a gyönyörű új házunkba. A kerti bútoroknál kicsit leálltunk, olyan olcsó volt egy-egy szék meg az asztalka, hogy nem hagyhattuk ott. Végül azért eléggé kiköltekezve, de nagyon boldogan pakoltunk be az autóba, majd indultunk haza Devonból a jó öreg és kényelmes Cornwallba.

Ahogy kihajtottunk Exeterből, úgy éreztük magunkat, mint ezer éve a vikingek, akik épp hazafelé tartanak a zsákmánnyal, amit a szomszédos területeken kalandozva szereztek.

Mi ugyan nem vérrel fizettünk, de határozottan jó érzés volt a megpakolt autóval hazafelé hajtani.

Erről a szomszédos terület-témáról tudni kell, hogy valami oknál fogva a devoniak és a cornwalliak között némi ellenérzés feszül. Hiába élnek mind a ketten Anglia legdél-nyugatibb csücskében, enyhe lenézés érezhető mindkét oldalról a másik iránt. Ennek az egyik leglátványosabb formája egy sütemény, a scone fogyasztása körül kialakult vita. Ezt az édes pogácsaféleséget hagyományosan eperlekvárral és a mascarponéhoz eléggé hasonlító ízű, de kicsit sűrűbb clotted creammel eszik. De nem mindegy, hogy hogyan.

Ez a hagyományos cornish cream tea, amit délutánonként szolgálnak fel

A vita a sorrenden megy. Hogy amikor megkened a kettévágott scone-t, mit teszel alulra. A vajas-lekváros kenyéren szocializálódott énem azonnal a fehér krémet tette a scone-ra, és a krém tetejére halmozta a lekvárt. Ezzel minden cornwalli tudomására hoztam akarva-akaratlanul is, hogy nem vagyok idevalósi.

A helyiek ugyanis késhegyre menő vitákat tudnak folytatni a dzsem és a krém helyes sorrendjéről. Még autóra való matricát is gyártanak Jam first! felirattal.

Aki cornwalli, már kisgyerekkorától tudja: alulra kell a lekvárt kenni, és csak arra jöhet a finom, tejszín ízű vastag krém. Csak a mások eszik máshogy, például a devoniak.

A dolog egyszer addig fajult, hogy a királynőnek is állást kellett foglalnia a témában, amikor scone-t evett. Mit gondoltok, hogy döntött? Naná, hogy cornwalli módra ette a desszertjét, a dzsem volt alul.

Elképesztően büszkévé téve ezzel az Egyesült Királyság legnyugatibb csücskében élő 500.000 embert.

Ha azt hinnéd, hogy ez a téma csak az öregeket érdekli, nagyot tévedsz. Januárban Exeterben volt egy koncert, amire elment a lányom is. Tele volt devoniakkal a sportcsarnok, hiszen Exeter Devonban található. Még a koncert közben is ez volt a téma, amikor a körülötte csápolók számára kiderült, hogy ő Cornwallból ruccant át a bulira. Húsz éves lelkes zenerajongók azon vitáztak, hogy kinek van igaza, hogyan kell enni a scone-t, hogy eredeti, hogyan finomabb.

Ha engem kérdezel, szinte két külön ételről van szó. Jól tudom, mert sok évig nem érdekeltek a rosszalló pillantások, és ettem, ahogy természetesnek tartottam, alul a krém, felül a lekvár. Nagyon kellemes, finoman, édesen éles ízű volt, nem véletlen, hogy tökre sokszor sütöttünk itthon is. Aztán amikor kiderült, hogy ezentúl nem csak átutazó leszek itt, hanem megpróbálok gyökeret ereszteni, megkóstoltam fordítva. Alul a dzsem, felül a krém. Egy sokkal lágyabb ízű, kevésbé édes, ugyanakkor sokkal krémesebb desszert lett belőle.

Nem tudnám most sem megmondani, hogy melyiket szeretem jobban, de határozottan kifinomultabb étel a cornwalli verzió.

Már a beköltözés napján feltűnt, hogy az üresen álló farmépület falán valamiféle címer van, de annyi dolgunk volt, hogy nem mentem közelebb kideríteni, mi is az pontosan. Néhány napnál tovább azért én sem bírtam a kíváncsiságommal, és átmásztam a lakattal lezárt kapun, hogy jobban szemügyre vehessem azt a 50-60 centi átmérőjű faragott kőcímert a falban. Nem volt valami új, ezt mutatta, hogy a faragás élei már szépen lekerekedtek, de még jól ki lehetett venni a dátumot: 1857.

Ami egyre izgalmasabbá tette a felfedezésemet, az a középen lévő királyi korona volt, majd kis idő múlva arra is rájöttem, hogy a furcsán egymásra faragott betűk, melyek külön leírva a VR és az AP kombinációkat adták, mit is jelentenek: Viktória királynő és Albert herceg monogramjai voltak!

Bevésve egy szürke kőlapba a semmi közepén, egy kétszintes gazdasági épület távoli oldalába! Persze, hogy elkezdtem nyomozni, mindent tudni akartam.

VR és AP, azaz Victoria Regina és Albert Prince

Aki itt él, annak annyira természetes a királyi család közelsége és ezek a relikviák, hogy fel sem kapják rá a fejüket és még kevésbé őrizgetnek emlékeket. Azért néhány dolgot mégis megtudtam: a címer és a kőtábla Viktória királynő uralkodásának 20 éves jubileumára készült, akkor helyezték a falba. Ez a birtok akkor is a királyi család tulajdonában volt, sőt, az elmúlt 700 év folyamán végig. Ugyanebben az évbe adományozott a királynő imádott férjének új címet és akkor született utolsó gyerekük, Beatrice is, tehát az 1857-es év amúgy is elég kiemelt év volt a famíliában.

Nem középületeken, főleg a királyi család magánbirtokán két esetben szoktak emléktáblát elhelyezni abban az időben: ha Viktória királynő és Albert herceg szívesen és sokszor időzött a birtokon, vagy

ha a helyszín jelentős modernizáláson esett át (főként Albert herceg építészettel kapcsolatos érdeklődésének köszönhetően), majd az átadáson a királyi pár maga is megjelent.

A mi farmunk esetében inkább az utóbbiról lehetett szó, bár az eredetileg 6 szobás épület a háborítatlan sokhektáros birtok közepén, 1,5 mérföldre a tengerparttól rövid időre akár királyi szállásként is működhetett. Most tehát, ha odaállok a kőtábla elé, úgy 2-3 méterre, biztos lehetek benne, hogy Viktória királynő apró, de jelentős lábnyomába lépek.

@ourcornishfarmhouse A sunny summer morning in Cornwall #fyp #cornwall #cottage #england #cottagecore #aesthetic #summer #xyzbca #foryou ♬ original sound - ellie (regulus' version)

Cornwall akkori hercege 1857-ben már 16 éves volt (Edvárdként lépett trónra jóval később), és természetesen rendszeresen végigjárták vele a birtokait. Hogy akkor milyen előzményei voltak egy royal látogatásnak, azt nem tudom, de ha a trónörökös mostanság erre tervez jönni, azt onnan lehet sejteni, hogy az amúgy is eléggé rendezett környéken váratlanul extra fűnyírást ütemeznek be. Várjunk csak... Ahogy hallom, most is berreg éppen a fűkasza!

Folytatás jövő héten.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Vilmos herceg bérlője vagyok - hátborzongató élmény volt, amikor Halloweenkor előkúsztak a zombik
Amikor a szemed sarkából látsz elsuhanni a padlón egy nagy fekete foltot, már félsz ráfókuszálni, mert úgyis tudod, mit fogsz látni. De azért odanézel…

Megosztom
Link másolása

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Halloween a házban

Ezen a környéken azért elég komoly hagyománya van a Halloween ünneplésének. Van már benne néhány évezredes gyakorlatuk, nem csoda, ha elég jól csinálják. Az, hogy szeptember közepén elöntik a boltokat a különböző rémes jelmezek, ijesztő házdíszek, zenélő kondérok, sikoltó csontvázak, hatalmas pókok, mindenféle narancssárga dizájnba csomagolt, és gusztustalanságra emlékeztető édességek, az azért nem lepett meg. De amikor megláttam a felhívást, hogy a hónap végén a város közepén nagy, össsznépi Zombi-felvonulás (kúszás-mászás) is lesz, az azért felkeltette a figyelmemet. Ezt itt Zombie Crawl-nak nevezik. De addig még el kellett jutni.

A szeptembert még ki tudtam húzni különösebb dekoráció nélkül, de az október elejét már muszáj volt nekünk is kihasználni arra, hogy egy kis tökös hangulatot varázsoljunk a kertbe. Két hatalmas narancssárga tök védte a bejáratunkat két oldalról, megegyeztünk, hogy őket fogjuk kifaragni majd 31.-én. Csakhogy időközben bármerre jártunk a környéken, mindenütt egyre vadabb halloweeni dekorációk tűntek fel a házakon, és ez azért kicsit meghozza az ember kedvét ahhoz, hogy maga is díszítsen. Persze mi nem mentünk olyan messzire, mint itt az igazi nagypályások.

Akadt, akinek tele volt az előkertje sírokkal, fejfákkal, pókhálókkal (és félelmetesen élethű pókokkal), más hatalmas, életnagyságú csontvázat akasztott ki az ajtaja mellé, egyesek bűnügyi helyszínek biztosítására emlékeztető szalagokkal tekerték körbe a házukat,

de a legviccesebb és egyben legmeghökkentőbb az volt, amikor egy ablak üvegére a HELP! szót láttam felfestve vörös, itt-ott megcsorgó festékkel, mintha szegény áldozat a saját vérét használta volna a segítségkéréshez.

Előző évbe a lányom más diákokkal együtt bérelt házat, akik már otthon voltak a témában, ezért a házirendjük szigorúan megtiltotta a dekorálást, mondván:

amelyik ház ki van díszítve, abba becsöngetnek a gyerekek, és ők eléggé nem akarnak kisklambókkal bohóckodni.

Nem csoda, hogy ebben az évben nagy volt rajtam a nyomás: valami semmiséget legalább tegyünk ki mi is. Hogy a ház külsejét nem kellet teleaggatnunk, abban nagy segítségemre volt az időjárás. Az ősz itt a hatalmas viharok szezonja, néha akkora szelek jönnek, hogy végiggörgetik az úton az ürítésre kitett kukákat, lekapják az ajtódíszeket, viszik a kerti bútort. Különösen itt a farmon, ahol a házat nem védi még néhány száz épület jobbról és balról, magában áll - bár eléggé jól tájolva. Az uralkodó széljárásnak a keskenyebb oldalát fordítja, azt, amelyiken nincs egyetlen nyílászáró sem. Sokszáz év tapasztalata lehet ebben a tájolásban. De hogy a szél mekkora hatalom, azt mutatja, hogy a fák egyike sem szimmetrikus, mindegyik az uralkodó széljárásnak megfelelően növeszti ágát-lombját.

Az előző telet egy nagyon szép kilátással rendelkező, újépítésű sorházban töltöttem, ott, ha jött a vihar, a tenger felől több vödörnyi vizet is benyomott az ajtó alatt, éjszakánként pedig hosszan és hangosan énekelt az ablak, néha több szólamban is, amellett azért alvásról nem sokat lehetett beszélni.

Egyik október végi éjjelen konkrétan egy idősebb asszony hangján szólalt meg: fel is riadtam rá, de még a kutya is reszketett a hang hallatán egy darabig.

Amikor később utána olvastam, senki nem az ablakba beépített szellőzőn keresztülsüvítő szelet emlegette a kísérteties hang forrásaként, hanem azt a szerencsétlenül járt nőt, aki sokszáz éve beleveszett itt a folyóba dagálykor, és azóta októberben itt kísérti a környéken élőket, rettentő ijesztő hangon dúdolgatva.

Mindenesetre most néhány kilométerrel a folyótól a kísértet dalától nem tartottunk, viszont a pókokért nem kellett a boltba menni, hogy kellő dekorációt nyújtsanak a megfelelő hangulathoz. Nos, igen, a pókok. Ez egy nagyon fontos téma itt.

Ugyanis ezek a hasznos lények ősszel egyszer csak begőzölnek, és szexuálisan túlfűtött hímek kezdenek rohangálni a lakásokban, keresve az istennőjüket.

Ez persze nem lenne akkora baj, ha ezek a cuki kis állatok nem az óriás házipók nevet viselnék - nem véletlenül. Mert tényleg marha nagyok.

Simán belefuthatsz 10 centis példányokba, és a futást is szó szerint kell érteni, a sebességük eléri a 2 km/órát. Ez, összezárva velük egy szobában, nagyon gyors, higgy nekem.

Amikor a szemed sarkából látsz elsuhanni a padlón egy nagy fekete foltot, már félsz ráfókuszálni, mert úgyis tudod, mit fogsz látni. De azért odanézel, és… hát, a halloweeni hangulat garantált.

A pókos-pókhálós dekorról így könnyen letettünk, maradt a denevér, ami egyébként szintén velünk él a farmon, de legalább ő nem a nappalinkban keres menedéket a hideg elől. Cuki kartondenevérekkel raktuk tehát körbe a kandalló fölötti tükröt - halloweeni dekoráció kipipálva.

Hiába vagyunk eléggé messze a várostól, néha erre sétálnak emberek kutyákkal, és mi nem félünk a bezörgető, cukrot kéregető jelmezes gyerekektől, úgyhogy egyrészt feltankoltunk rémes csokikkal, másrészt az útelágazásnál kitettünk két apró táblát is, egyikre a megszokott csokit vagy csalunk szöveg volt írva (trick or treat), a másikon csak egy nyíl, ezzel jeleztük, hogy merre kell menni kísérteni, ha valaki csokit akarna a kosarába.

Elégedetten dőltünk hátra, és vártuk a rémes ifjúságot. De

úgy tűnt, hogy az elhagyatott farmépületek mellett sötétben elsétálni már túl nagy kihívás volt, mert senki nem zörgetett be hozzánk egész este.

Ráadásul másnap reggel azt is észrevettük, hogy valaki ellopta az útbaigazító táblácskáinkat is. Hogy a szomszéd róka, a dagi borz, vagy egy gyerekeket féltő nagymama volt-e, azt már nem fogjuk megtudni.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

LoveNewquay (@lovenewquay) által megosztott bejegyzés

És akkor most jön a lényeg: a Zombie Crawl egyébként néhány nappal halloween előtt szokott lenni, és ahogy az egész város, mi is izgatottan készültünk rá.

Oké, mi nem mentünk el jelmezvarró workshopba, nem álltunk be a sorba arcfestésért, és sajnos a zombi-táncot betanító tanfolyamot is kihagytuk (a menetben jöttünk rá, hogy ez hiba volt).

De amikor a felvonulás kezdődött, már mi is itt tolongtunk a többiekkel együtt a központban. Gyerekek és felnőttek szinte túllicitálták egymást a jelmezeket nézve. Komplett családok öltöztek szörnyetegnek, idős bácsik nem szégyelltek félszemű kampókéz kapitányként vonulni, és nem csak a kicsik meg a szüleik, de a fiatalok is ott kúsztak-csúsztak, vagy hát meneteltek a felvonuláson, amin rémes zenék is szóltak persze, mindjárt kezdésként a Thriller Michael Jacksontól.

A felvonulás egy órán át tartott, aztán egy nagy füves mezőn ért véget, és még hosszú ideig ott rémisztgették egymást az emberek, meg persze élvezték, hogy együtt vannak, kajálnak, iszogatnak. Ehhez nem is lehetett volna szebb hátteret választani az aznap épp lustán hullámzó óceánnál.

Folytatás a jövő héten!


Megosztom
Link másolása