Ezért ne vezesd félre a gyereket – 3 ok, amiért őszintének lenni biztonságosabb
Amikor a gyerek olyat kérdez, amire a felnőttnek nincs se ereje, se ideje, se őszinte válasza, akkor jön a jolly joker: az a fajta csúsztatás, ami rövid távon csodákra képes, hosszú távon viszont lassan, de biztosan porlasztja szét a bizalmat:
„Ha nem eszed meg a spenótot, sosem leszel erős.”
„Ha nem alszol el, holnap nem lesz erőd a játszótérre menni.”
„Azt a játékot már nem is gyártják.”
Ismerős? Pedig minden ilyen „ártalmatlan” füllentéssel, minden eltitkolt hibával pont azt a biztonsági hálót lyuggatjuk ki, aminek a legerősebbnek kellene lennie.
Egy nemrég, áprilisban a Psychology Today hasábjain megjelent összefoglaló három kőkemény, kutatásokkal alátámasztott okot sorol fel, amiért a hibák beismerése és az őszinteség sokkal biztonságosabb stratégia, mint a titkolózás.
Mielőtt belevágnánk, tisztázzuk, miről is van szó. A szakirodalom hazugsággal nevelésnek hívja azt a jelenséget, amikor a szülő tudatosan vezeti félre a gyereket, hogy viselkedésváltozást érjen el. Ide tartoznak a hazugságok, mint a hamis fenyegetések („Ha nem viselkedsz rendesen, elvisz a zsákos bácsi!”), és a „fehér hazugságok” is, mint a túlzó dicséret, amit csak azért mondunk, hogy a gyerek jobban érezze magát.
Ez nem a válás minden mocskos részletének ötperces összefoglalóját jelenti egy ötévesnek, hanem egy korhoz és értelmi szinthez igazított, rövid, felelősségvállaló kommunikációt. Például: „Bocsánat, hogy kiabáltam, nagyon feszült voltam. Legközelebb előbb veszek egy nagy levegőt.”
Na de miért is éri meg a nehezebb utat választani? Az első és legfontosabb ok a bizalom és a kötődés.
Ha viszont a gyerek azt érzi, hogy a szülő üzenetei ellentmondásosak, ha a kimondott szabályok nem egyeznek a látott viselkedéssel, az a legalapvetőbb bizalmat erodálja. A titkolózás, a hibák szőnyeg alá seprése azt üzeni a gyereknek, hogy valami nincs rendben, de erről nem lehet beszélni, ami egyenes út a szorongáshoz. A második ok a kikerülhetetlen modellálás. A gyerekek ugyanis nem elsősorban azt tanulják meg, amit mondunk nekik, hanem azt, amit látnak tőlünk.
Megtanulja, hogy a füllentés egy valid opció, ha el akar érni valamit, vagy el akar kerülni egy konfliktust.
A harmadik ok pedig a rideg valóság: a dolog csúnyán visszaüt. Egy 2019-es, a Journal of Experimental Child Psychology című lapban publikált vizsgálat kimutatta, hogy azok a fiatal felnőttek, akiket gyerekkorukban több „nevelő célú hazugságnak” tettek ki, felnőttként nemcsak gyakrabban hazudtak a saját szüleiknek, de több pszichoszociális nehézségről is számoltak be.
„Tanulmányunk azt mutatja, hogy bár az instrumentális és a ‘fehér’ hazugságok egyaránt oda vezethetnek, hogy a gyerekek hazudnak a szüleiknek, a fehér hazugságok hatása főként akkor jelenik meg, ha a gyerek tudja, hogy hazudtak neki” – magyarázta Setoh Peipei, a szingapúri Nanyang Műszaki Egyetem professzora az EurekAlert! portálnak. Vagyis a gyerekek nem hülyék, és ha rájönnek a turpisságra, azzal a bizalomnak annyi.
És hogy mennyire elterjedt ez a gyakorlat? Meglepően. Egy áttekintő írás szerint
Bár a tipikus hazugságok kultúránként eltérhetnek, az alapvető összefüggés – több szülői hazugság, gyengébb kapcsolati minőség és több gyermeki hazugság – úgy tűnik, univerzális.
Akkor mégis mit tegyünk, ha elrontottunk valamit, vagy csak egyszerűen kényelmetlen a helyzet? A megoldás a már említett „keretezett transzparencia”. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy röviden és a gyerek szintjén megfogalmazzuk a lényeget. „Türelmetlen voltam, sajnálom.” Ezután jön a felelősségvállalás és a javítási terv: „Legközelebb, ha így érzem magam, inkább kimegyek a szobából egy percre.” Ezzel nemcsak a hibát ismerjük el, de egy konstruktív konfliktuskezelési mintát is mutatunk. Ez az a pont, ahol a hiba beismerése egyben empátia-leckévé is válik.
Érdekes módon még a mesék szintjén is a pozitív megerősítés működik jobban. Egy 2014-es kísérletben arra jutottak, hogy az olyan történetek, amik az őszinteség pozitív következményeit hangsúlyozzák – mint a klasszikus A só című mese, amiben a király legkisebb lánya azt mondja, hogy úgy szereti az apját, mint az emberek a sót, a király pedig ezt először sértésnek veszi –, tehát
Persze fontos látni, hogy a legtöbb ilyen kutatás korrelációs, vagyis összefüggést mutat ki, nem kőbe vésett ok-okozati kapcsolatot. Lehetséges, hogy egy eleve problémásabb családi dinamika vezet egyszerre több szülői hazugsághoz és a gyerek későbbi nehézségeihez is. Az üzenet mégis egyértelmű: a gyakori, fegyelmező célú hazugság egy kockázatos stratégia.
Lehet, hogy ma egyszerűbb azt mondani, hogy a bolt bezárt, de holnap már egy sokkal komolyabb dologban kellene hinnünk a gyereknek. És akkor már nem biztos, hogy fog.
Via Psychology Today
