„Úgy keljen át egy másik világba, ahogy ő szeretne” - Ábel Anita őszintén beszélt édesanyja állapotáról és az elengedésről
„A teste itt van, de ő már valahol nagyon távol van” – Ábel Anita a Kadarkai Endre-féle Nőszintén podcastben dobta be azt a témát, ami előbb-utóbb a legtöbbünket arcon csap: mi van akkor, amikor a szüleink megöregszenek, és a szerepek hirtelen, vagy épp lassan és fájdalmasan, de felcserélődnek. A színésznő kőkemény őszinteséggel beszélt a helyzetről:
– mondta Anita, aki szerint ez az a pont, ahol az ember akaratlanul is átcsúszik egy olyan kommunikációba, amibe nagyon nem kellene.
A felismerés, hogy a szüleid nem a gyerekeid, brutálisan nehéz. Anita, aki 17 évesen veszítette el az apját, és az anyjával mindig is szoros volt a kapcsolata, pontosan tudja, milyen az, amikor az ember ösztönösen átvenné az irányítást. De rájött, hogy ez a legnagyobb hiba.
„Nincs jogom egy 80 év feletti embernek megmondani, hogy kéne csinálni. Ha ő így akarja,
A kulcs szerinte az, hogy meg kell hagyni a méltóságukat, a szülői szerepüket, még ha a fizikai valóság már mást is mutat. „Nagyon fontos, hogy ne úgy kezeljük az idősödő anyánkat vagy apánkat, mintha a gyerekeink lennének, mert ők még mindig a szüleink.”
A 83 éves édesanyja már a saját, beszűkült világában él, és Anita elfogadta, hogy ezen nem lehet, és talán nem is kell változtatni. „Ez a komfortzónája, amiből, ha eddig nem jött ki, 83 évesen már nem fog.” Ebben a szemléletváltásban sokat segített neki olasz vőlegénye, Roberto, és az a kulturális minta, ahogy ott viszonyulnak az idősekhez. „Ehhez kell egyfajta szemlélet, és ha nem lett volna Robi, nem biztos, hogy eljutok oda.” Ez a fajta elfogadás már az elengedésre való felkészülést is magában foglalja.
A mindennapok persze ettől még nem könnyebbek. A kommunikáció lecsupaszodik, a türelem pedig néha elfogy. „És igen, redukálódik a beszélgetés, mit ettél, mit csináltál – hát semmit –, de jó, megpuszilgatod, és elmész.” Pontosan ez a tapasztalat szülte meg benne a kérést a saját lánya felé a jövőre nézve:
Nem is kell mindennap jönnöd, lehet, azt sem fogom tudni, ki vagy, csak lásd, hogy nevetek, és boldogan telik.”
Ez a jövőkép azonban nemcsak a végről szól, hanem egy nagyon is aktív időskorról. „95 éves korig tervezek. Hiszem, hogyha fejben elkezdek idősödni, a testem is követi” – mondja nevetve, és már a képet is látja maga előtt.
Egy olyan élet, amiben van utazás, amit az anyukája soha nem tapasztalt meg, de elfogadta, hogy neki így volt jó.
Az 50. születésnapja utáni egyensúly is erről szól: a megfelelési kényszer elengedéséről. „Én már nem akarok senkinek megfelelni, csak magamnak. Persze fiatal koromban én is sok időt elvesztegettem önsajnálattal, az alakom örökös figyelésével, de ez is egy tanulási folyamat.”
