Csettegő tannin, tengermélyi fajtajelleg, futócipős mineralitás - különleges bortúrák itthon és a világban

A Toblerone jellegzetes háromszög alakja évek óta kedvenc, de egy kisfiú az internet sztárjává vált, miután felfedezte a csomagolás rejtett érdekességét.

A Toblerone, amely sokak számára az ünnepek egyik kedvelt csokoládéja, rejtett érdekességet tartalmaz a csomagolásán, amit eddig szinte senki sem vett észre.

Ennek következtében a csomagoláson a „Svájcban alapított” felirat szerepel az eddigi „Svájci termék” helyett. De ki az, aki alaposan megvizsgálja a csomagolást, mielőtt nekiállna ennek az ellenállhatatlan édességnek?

Nos, egy éles szemű kisfiú pontosan ezt tette, és felfedezése azonnal felkapott lett az interneten. A Twitteren egy felhasználó megosztotta fia váratlan megfigyelését, amely teljesen zavarba hozta az édesanyát.

A The Mirror szerint a kisfiú épp az első Toblerone-ját készült megkóstolni, amikor egy olyan részletre kérdezett rá a csomagoláson, amit az anyja soha nem vett volna észre.

Az édesanya a Twitteren osztotta meg a történetet:

A medve, amely két lábon áll, a kéttónusú logó része. Bár a hegy ábrázolása nemrégiben megváltozott, úgy tűnik, a medve marad.

Egy közösségi média felhasználó magyarázata szerint: „A Toblerone Bernből, Svájcból származik, amelyet a medvék városaként is ismernek.”

A kisfiú éleslátása nagy elismerést váltott ki az interneten. Egy kommentelő viccesen írta:

Egy másik hozzátette: „Ezt még soha nem láttam!!! A fiad zseniális!”

Egy harmadik így kommentálta:

Amióta az eszemet tudom, van egy visszatérő álmom, ami visszatartott az USA-ba utazástól: a New York-i járatom készen áll a felszállásra, amikor kiderül, hogy valami nincs rendben a repülőgéppel. Néha nem is hagyjuk el a földet, máskor kényszerleszállást hajtunk végre, de olyan is volt, hogy lezuhantunk, és… meghaltam.

Amikor felmerült az ötlet, hogy kreatív tanulmányúttal egybekötött vegán vakációt szervezzünk New Yorkba, önkifejezési workshopokkal, és a legizgalmasabb falatok felfedezésével, izgatott voltam és aggódtam is.

Vendégeinkkel együtt adtuk át magunkat New York varázslatos őrületének, és szívtuk magunkba az ihletet. Erről szól ez az útinapló.

A nagy csapattal az isztambuli reptéren találkoztunk - ahol szervezőtársunk, Horváth Eszter a Serpentin tours színeiben legfoglalt nekünk egy lounge-t - itt méltóképpen, humusszal és falafellel indíthattuk a közös gasztrokalandot. Az ismerős arcokkal, akik sokadszorra térnek vissza hozzánk, szorosan öleltük egymást - még mindig hitetlenkedve, hogy valóban New Yorkba utazunk együtt, az új vendégeinkkel pedig hamar akadtak közös témáink.

Eztán következett a tizenkét órás repülőút, ami bevallom, nekem igazi megváltás volt: olyan ritkán adatik meg az embernek, hogy egy helyben ülhessen ennyi időn át, és semmit se tegyen, azon kívül, hogy falja a filmeket, és a cuki kis tányérokon elé érkező finomságokat. Természetesen vegán menüt rendeltünk az útra, amire a mellettem ülő mindenevő hölgy minden étkezéskor kissé irigyen tekintgetett - és meg is tudom érteni… ha ennék húst, se akartam volna csirkés tésztát tabule saláta, és spenótos börek helyett.

Ám a tudat, hogy ott vagyunk a világ közepén nem hagyta az álmot a szemünkre ereszkedni - így kitébláboltunk a Times Square-re, és néma ámulattal csodáltuk a minket körülvevő színesen villogó világot. Azt mondtam Niminek: „Bár még sosem jártam itt, mégis úgy érzem: New York mindig is bennem volt.” 

Másnap reggel „Ki vagy te? Ki vagyok én?” címmel tartottunk kreatív bemutatkozó kört, ahol mindenki elmesélte, mi hozta ide hozzánk, mit hozott magával ott belül, és mit vinne magával egy hét múlva. Majd nyakunkba vettük a várost: egyenesen Brooklynba metróztunk, hogy egy másik aspektusból csodáljuk meg Manhattant. Út közben beugrottunk a Time Out Marketbe is, ahol nagyon nehezen álltam meg, hogy ne kóstoljak bele minden létező finomságba, pedig egyáltalán nem voltam éhes. Végül egy tökéletes kávéval kiegyeztem.

A Brooklyn-hídon sétálva Eszter izgalmas sztorikat mesélt a híd építéséről - a kedvencem az volt, mely szerint New York lakóinak nagyja egészen sokáig nem hitte el, hogy a híd biztonságos. Az ok? Korábban egyszer pánik tört ki a hídon: a gyalogosok kiáltozni kezdtek, hogy az építmény összeomlóban van. Válaszként a városvezetés elefántokat és dromedárokat vezényelt át a hídon - a nép csak ez után volt hajlandó újra birtokba venni. Azért ez sokat elmond az emberi természetről…

A naplemente már az egykori ikertornyok helyén épült One World Trade Center kilátóján ért minket - a zavarbaejtően szépséges kilátás, az aranyból púder rózsaszínbe váltó színek, és az, hogy mindezt együtt éltük át, egészen új szintre emelt minket. Végtelen hálát éreztünk érte, hogy élünk, és összeszorult szívvel gondoltunk a 9/11-es terrortámadás áldozataira.

Volt, akinek születésnapját ünnepeltük együtt egy korábbi közös utazáson, anya-lánya, akik sokadszorra utaznak velünk, és miden alkalommal egyre többet jelentenek nekünk, volt akivel Mexikóban szilvesztereztünk együtt korábban, akivel ugyan először találkoztunk, de évek óta szeretjük és tiszteljük egymás munkáit és megszólalásait, volt, aki nagymama korúként döntött mellettünk - ráadásul egyedül érkezve Malajziából, volt aki most utazott velünk először, mégis olyan érzés volt, hogy az ő kedves és előzékeny odafigyelése fogja össze az embereket. Sőt, olyan is, aki „földink”: évek óta barátok vagyunk, Methanán, ahol élünk.

A Burger Village étteremben vacsoráztunk, ahol ki-ki összeállíthatta a személyes kedvenc burgerét -

Az asztalnál arról (is) beszélgettünk: miért akar egy vegán „műhúst” enni - nos, nem mindenki akar, egy velünk utazó vegán vendégünknek például túl sok volt a hasonlóság. Ami engem illet: nem azért hagytam abba a húsevést másfél évtizede, mert nem szerettem a burgert, hanem mert azt nem szeretem, ami az állatokkal történik a húsiparnak „hála”.

Másnap reggel kávé mellett vágtunk bele Tudatos közösségi média workshopunkba, amelynek során az offline személy az online világban való kihívásairól és megoldásairól beszélgettünk. Vendégeink közül sokan érezték úgy: csak muszájból foglalkoznak a közösségi platformjaikkal, így megpróbáltunk elszakadni az elvárásoktól, és megtalálni a hang tónust, amit használva öröm írni, posztolni, nem pedig keserű kötelesség.

A High Line-on, egy egykori vonat felüljárón kialakított sétálóutcán érkeztünk meg a Chelsea Markethez, ahol mind elvesztünk a kézműves termékek forgatagában, majd folytattuk az utunkat Carrie Bradshaw valódi lakása felé, út közben pedig a sorozathoz kapcsolódó kvíz kérdéseket tettem fel - a csapat meglepően jól vizsgázott, nagy büszkeségemre. A túránk része volt a Magnolia pékség, Carrie kedvenc cupcake-jeivel, és a Pleasure Chest nevű szex shop is, ahol Charlotte vásárolta a híres-hírhedt nyuszi vibrátort.

Bár a Szex & New York sztorija szerint a főhősnő az Upper East Side-on él,

Hosszasan álltunk előtte, csendben, mintha valami templom volna, indulás előtt pedig adományoztunk: a lépcsőre erősített ládácskába dobott pénzt kóbor cicák orvosi kezelésére fordítják a ház lakói.

Vacsora előtt elsétáltunk a Stonewall Inn előtt, amely a Pride mozgalom megszületésének helyszíne. A bár vendégköre már az 50-es-60-as években is LMBTQ emberekből állt, így rendszeresek voltak a rendőrségi razziák, ám 1969. június 28-án a környék lakosai megelégelték a rendőri erőszakot, és egy emberként álltak ki a queer közösség jogaiért. Megható volt ennek a történelmi eseménynek formálisan a részévé válni.

Az Anixi kortárs közel-keleti étteremben vacsoráztunk - a fine dining vegán étterem kóstolómenüje olyan sokszínű volt, hogy szinte mind mást rendeltünk, így mindenki bele-bele kóstolhatott az összes fogásba. A legcsodásabb azonban minden kétséget kizáróan a desszert volt - amelyet Barta Zsuzsi, magyar származású szabadúszó séf készített az étteremnek.

Másnap reggeli „Miért vegán?” című kerekasztal beszélgetésünkön a növényi alapú étkezésről és a vegán életmód hátteréről beszélgettünk: a csoport vegán tagjai elmesélték saját személyes történetüket, mikor, miért váltottak, a „mindenevők” pedig kihívásaikról vallottak egy ítélkezéstől mentes, támogató közegben.

Ezt a napot a Central Parkban töltöttük, amelynek szegleteit biciklivel jártunk körbe. Olyan szokatlanul meleg volt, hogy Nimi és én póló nélkül kerekeztünk.

És egy kicsit sikerült is elhinni, hogy ez (lehet) az igazság.

Mielőtt elindultunk a Broadway felé megnézni a Louis Armstrong életét, és dalat feldolgozó A Wonderful World című musicalt, még egy mesébeillő naplemente várt ránk, ezúttal a Rockefeller Center tetejéről - ahol a híres, acélgerendán ülő, felhőkarcolót építő munkások képe készült. Az ég ezúttal vörösbe és narancsba borult, és mire megjelentek a csillagok, mi már a Studio 54-ban voltunk, megnézni az előadást. Azaz csak néztük volna, ha a pont mostanra mindannyiunkat utolérő álom nem nyom el minket egyesével, és mire Louis elénekelte a címadó dalt, mind magunkhoz tértünk…

A következő reggelt a „Mindenki tud írni!” kreatív írás workshoppal kezdtük a szálloda éttermében - ahol egy rövid diskurzus után mindenki megírta a maga kis szerelmes levelét - New Yorkról, de nem New Yorknak, hanem egy otthon maradt szerettünknek. Volt, aki kutyusának írt, más a gyerekének -

Ám ha visszatérünk, valószínűleg Brooklynban szállunk majd meg - sokkal emberibb léptékű, és bár közel van Manhattanhez, kellő távolságra is. Itt éreztem igazán, hogy ez az én közegem, különösképpen Williamsburgben, a hipszter negyedben, ahová Verana, a Vegan Tours NY alapítója kalauzolt minket egy felejthetetlen street food sétára. Volt serpenyős pizza mandulasajttal az Ace pizzázóban (címlapfotónk), érlelt vegán sajt tál (a legjobb, amit valaha ettem) a Garden Carvernél, mexikói meglepetések a Jajaja-ban, és sokféle empanada (még mac’n’cheese-zel töltött is) a Next Stop Veganban, és klasszikus krémes-mázos tortacsodák a Happy Zoe Vegan Bakery-ben.

így a csapat hölgyei szinte kivétel nélkül cicává változtak a szobáikban (na jó, volt Frida Kahlo-nk is), mi pedig Nimivel vámpírokká vedlettünk - mert ezt tudtuk megoldani jelmez vásárlása nélkül: van egy-egy fekete köntösünk, ez alá fehér inget vettünk, és míg Nimi valóban úgy festett, mint egy szexi vámpír, én leginkább Hófehérke gonosz mostohájára hasonlítottam… átváltozás után.

Fergeteges éjszakánk volt - életem talán egyik legjobbja. Fennhangon énekeltük a Like a Prayert Madonnától az utcán vonulva, tomboltunk egy Abba tribute banda koncertjén, teli torokból üvöltve, hogy „gimme gimme gimme a man after midnight”, megtáncoltattuk legidősebb, és legenergikusabb vendégünket, Audrey-t (Audrey elmúlt hetven  - de negyvennek (se) érződik,

egyikükről ráadásul kiderült, hogy profi énekes.

Utolsó közös reggelinkre hagytuk a workshopot, amelyet a legtöbben a legjobban vártunk: szerelmem, Nimi, aki Görögországba költözéskor mondott fel színészként az Izraeli Nemzeti Színházban, dráma terápiás improvizációs játékokat vezényelt le, amelyek még közelebb hoztak minket egymáshoz, és egy kicsit talán önmagunkhoz is. Megindító volt látni, milyen magabiztossággal és profizmussal kezeli a helyzetet, és azt is, ahogy a vendégeink a kezébe helyezték bizalmukat.

Utolsó közös kirándulásunkon Eszter a Liberty-islandre vitt el minket - ahol meglátogathattuk őt, a nőt, aki Amerika szabadságának lángját tartja a magasba. Őszintén… furcsa volt szembesülni vele. Egyfelől, természetesen monumentális, és ámulatos, másfelől viszont kicsit  szomorú is volt - azon merengtem, miért kerül olyan gyakran bizonyos emberek szabadsága más emberek rabságába, egyesek biztonsága másik lerombolásába. De erről persze nem a szabadságszobor tehet…

Búcsú vacsoránkat a Beyond Sushi étteremben fogyasztottuk, ahol három fogásos exkluzív menüsorral vártak minket, az ázsiai konyha legjavából válogatva - köszönhetően Guy Vaknin séf földöntúli tehetségének (még 100% növényi tükör “tojás” is volt).

Körbeültük az asztalt, és mindenki elmesélt egy pillanatot az közös hetünkből - valamit, amit örökre magával visz. Nem tudok mesélni róluk, mert túl személyesek, és azért is, mert megint elbőgném magam…

Eszter, Zsófi, Kata, Andi, Gitti, Mónika, Bogi, Nóri, Audrey, és persze Nimi… ahogyan azt annyiszor elmondtuk egymásnak, magunknak az utazás során: elvárhatatlan ezt az egészet megemészteni, ilyen rövid idővel a búcsúzásunk után. De ez a legjobb benne: ebbe az élmény-kincsestárba, amit együtt hoztunk létre, egy életen (ha nem többön) át visszanyúlhatunk majd.

Szatmári Feri receptjeivel gasztro magazinok és újságok lapjain is találkozhattál az elmúlt években, különleges ízei sokakat elvarázsoltak. Olyan ötletekkel képes feldobni a szinte unalomig ismert ételeinket, amiket aztán sokáig ismételgetünk a saját konyhánkban is, jó időre beépülnek a kedvencek közé. Rengeteg hasznos megoldást tanított már eddig is, de ezúttal egy újabb receptgyűjteménnyel rukkolt elő: tíz év kedvenc főzelékes receptjeit gyűjtötte össze egy kötetbe. Közülük a Zelleres-diós krumplifőzeléket Főzelékes Feri-módra mi is megmutatjuk a beszélgetés végén.

- Évtizedek óta főzöd a főzelékeket. Áruld el, nem unod?

- Ez a főzelékmánia nálam régre nyúlik vissza, de sosem éreztem azt, hogy unnám. Egy kis nyitottsággal sokkal izgalmasabb ételeket lehet főzni. Nem arról van szó, hogy összedobálok néhány zöldséget, egy kis mustárt, és kész is. Régen a főzelék egy standard műfaj volt, mindenki ismerte a krumplifőzeléket és a tökfőzeléket, és ennyi. Sajnos rengetegen vannak, akiknek máig ezek az alapételek ugranak be, ha meghallják a főzelék szót, én ezen próbálok változtatni hosszú évek óta.

és azt kell mondanom, hogy ennyi idő után is imádom. Amikor már azt hittem, hogy mindent megfőztem, akkor jön az új ihlet, engem ez visz előre.

- Sikerült megváltoztatnod az emberek hozzáállását?

- Azt tudom, hogy a blogomat sokan olvassák és az első receptek megosztása után nem sokkal  jöttek a kiadói megkeresések. Úgy fest, hogy az emberek befogadták az új ízeket, és ez hatalmas előrelépés. A nemrég megjelent Főzelékbibliát is azért készítettem el, hogy még több alternatívát kínáljak a főzni vágyó embereknek.

- Ezen kívül van egy saját üzleted is. Úgy látom, hogy egyre többen fordulnak meg nálad. Kik a te vendégeid?

- Eleinte sokan csak kíváncsiságból jöttek el ide, a Klauzál térre a Hippeace-be, hogy megkóstolják azokat a főzelékeimet, amiket addig csak a blogon vagy a könyvek lapjain láttak. Mostanra leginkább a környékbeli irodákból érkeznek hozzánk, mások kifejezetten engem keresnek meg. Ők azok, akik mára beépítik az étrendjükbe, hogy

De érkeznek fiatalok, idősebbek, férfiak, nők – mindenféle vendég megfordul nálam. A kismamák és az alig egy-két éves gyerekek néha teljesen beveszik az üzletet, ilyenkor tele van az étterem babakocsikkal, és én egyszerűen imádom, ahogy a kisgyerekek csak úgy falják a főzeléket. Nekem az a célom, hogy mindenki, aki betér hozzám, tisztességesen jóllakjon, és ne csupán rántással, hanem zöldségekkel.

- Otthon is csak főzeléket főzöl? Biztosan vágysz néha más ételekre is.

- Bármilyen meglepő, de még otthon is főzeléket készítek magamnak. Én tényleg ennyire szeretem. Igaz, a saját konyhámban általában gyors variációkat főzök, például csicseriborsót és egyszerű zöldségeket. Nem bonyolítom túl, és szinte mindig előre gondolkodom, hogy több napra is elég legyen az, amit készítettem. Amikor pedig vendégeket várok, na akkor újra előveszem a kísérletező énemet, és jöhetnek a legkülönlegesebb főzelékek.

- Honnét ered a főzés iránti szenvedélyed?

- Nálunk a családban mindenki főzött. Az anyai nagyanyám főzőasszony volt, az apai nagymamám pedig lakodalmakat szervezett és főzött. Tehát kódolva van bennem a főzés szeretete. Emlékszem, hogy már gyerekkoromban is imádtam a konyhában lenni.

Később is egyértelmű volt, hogy szakácsnak fogok tanulni, és az első munkámat is szakácsként kaptam. A többit már tudod.

- Lassan ki ne tudná. Számos gasztronómiai sikerrel büszkélkedhetsz, de mondd, mi az eddigi legkedvesebb élményed?

- Nehéz kiemelni egyet. Sokszor nem is a konkrét sikerekre gondolok, hanem azokra az emberi kapcsolatokra, amiket a főzés által nyertem. Nagyon büszke vagyok például arra, hogy olyan embereket ismerhettem meg, mint Náray Tamás vagy Alföldi Róbert, de említhetném Kulka Jánost is, akivel jó barátok lettünk. Természetesen itt van az én örök segítőm, Mautner Zsófi, aki eleinte sokat noszogatott, irányt mutatott, sőt, néha még piszkált is, hogy haladjak a dolgaimmal. Ezek a találkozások fontosak számomra! Illetve

hiszen egy szülő számára óriási öröm, ha látja, hogy a gyermeke nem kallódott el, hanem letett valamit az asztalra.

- Mautner Zsófival híresen sokat főzöl együtt. Terveztek még az idei évre közös munkákat?

- A Heti Betevő projekt keretében is együtt fogunk főzni az adventi időszakban. Ezennel egy különleges, nagy eseményt is szervezünk, ahol pénzt gyűjtünk a rászorulók javára. Ez most egy kiemelt fontosságú munka az életemben. Úgy érzem, hogy ezzel tényleg sokat segíthetek másoknak, méghozzá a főzésen keresztül, ami számomra mindennél fontosabb.

És most a recept, amit szeretettel küldök a sassy.hu olvasóinak:

Zelleres-diós krumplifőzelék Főzelékes Feri-módra:

A zeller és a dió régi klasszikusok. A Waldorf salátában is kéz a kézben járnak, szóval nem nagy cucc, láttunk már ilyet.

Hát egy csodálatos nász, ahol nehéz lenne megállapítani, hogy ki viseli a nadrágot és kinek kell viselnie az ezzel járó következményeket.

Hozzávalók:

• 1+1 evőkanál vaj
• 3+2 evőkanál olívaolaj
• 1 kisebb fej vöröshagyma, finomra aprítva
• 3 zellerszár, mosva, darabolva
• 40 dkg tisztított zellergumó, 1,5-2 centis darabokra kockázva
• 1,2 kg tisztított krumpli (héjastól kb. 1,5 kg), 3 centisre kockázva
• 7 dl alaplé vagy víz
• 2 db babérlevél
• Fél teáskanál só
• 1 dl tejföl
• 3 evőkanál rizsliszt
• Frissen őrölt bors
• Fél lime kifacsart leve
• 10 dkg pirított dióbél, durvára aprítva
• A szárzeller aprított levele a tálaláshoz

Egy evőkanál vajat egy 3-4 literes edényben, közepes lángon olvasszunk össze 3 evőkanál olajjal. Szórjuk rá a hagymát, finoman sózzuk és 2-3 perc alatt pároljuk puhára. Közben locsoljuk meg egy-egy kanál vízzel, hogy gyorsabban puhuljon. Borítsuk rá a krumplit, öntsük fel az alaplével, sózzuk majd dobjuk bele a babérlevelet is. Fedjük le és a forrástól számítva kb. 15 perc alatt főzzük majdnem puhára.

Közben egy serpenyőben, közepes lángon olvasszuk össze a másik evőkanál vajat 2 evőkanál olajjal, borítsuk rá a kétféle zellert és pároljuk 3-4 percig. Öntsünk alá fél deci vizet, sózzuk, majd lefedve pároljuk 8-10 perc alatt puhára. Ízesítsük pár csepp limelével, majd egy picit le is „kapathatjuk”.

A megfőtt krumpliból merjünk ki egy szűk merőkanálnyit egy magas falú mérőedénybe, pürésítsük össze egy botmixerrel, majd forgassuk vissza az alaphoz. A tejfölt keverjük csomómentesre a liszttel és fél deci főzővízzel, majd sűrítsük be vele a főzeléket. Forraljuk egy percig. Forgassuk hozzá a zellert és a dió kétharmadát. Ízesítsük borssal és lime levével, sózzuk, ha kell. Végül szórjuk meg az aprított dió maradékával és az aprított zeller levéllel.

Bár valójában sosem jártam korábban az Arany Államban, kétség kívül személyiségem, érdeklődési köröm, sőt, talán egykori, mára azért sokat változott értékrendem is nagyban inspirálódott innen.

Innen indult el a hippi mozgalom, az 1960-as években - a békét, szeretetet, egyenlőséget, szabadságot hirdette, a queer közösség történelmi és kulturális központja - elég ha Harvey Milkre, a világ első nyíltan meleg politikusára gondolunk, akinek emberjogi aktivizmusa tragikus meggyilkolásához vezetett, ám halála csak még jobban megerősítette az embereket a hitben: többé nem hallgathatnak az ellenük elkövetett igazságtalanságokról.

Bár mi most csak belekóstoltunk - San Francisco után Los Angeles felé vettük az irányt -, ezalatt az itt töltött egy hét alatt is rengeteget változott a fejemben-szívemben mindaz, amit a kaliforniai életérzéshez kötöttem… de kezdjük a „sárga út” elején!

Úgy érkeztem ide, mint Dorothy, Óz birodalmába - no nem egy égből pottyant házzal, hanem azzal a meggyőződéssel: most magam mögött hagyom az élet szürkeségét, és egy szivárványszín valóságba toppanok be. És bár tény, hogy a szivárvány-zászlók mindenhol ott lobogtak,

A szállásunk - az Amsterdam Hostel, amely egyszerű, tiszta, és elsősorban megfizethető volt - a Tenderloin negyed sarkán állt, így megérkezésünk estéjén, szürkületben sétáltunk át rajta. Mit sem sejtve: a környék hanyatlását évek óta próbálja megállítani a városvezetés, sikertelenül: szó szerint több ezer heroin tű hevert a földön, a szegénység, elveszettség, a társadalmi rétegek közötti szakadék fájdalmasan és élesen üvöltött a fülünkbe.

Az emlékezetemben élő, filmekből ismert viktoriánus és edwardiánus épületek, amelyeket harsány színeik miatt „festett hölgyeknek” neveznek, sehol sem voltak - látványos lakhatási válság, és kézzel tapintható bűnözés - azaz a mi esetünkben lábbal, ugyanis egy utcasarki építkezés mellett a szandált viselő lábfejünktől centikre fúródott a földbe egy pisztoly lövedék: mint másnap kiderült,

Az első esténken egy rendkívül különleges étteremben vacsoráztunk, ahova évek óta vágyakozom - nem egy puccos hely, és bevallom, egészséges választásnak sem nevezném feltétlenül, mégis ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy felfedezzem. A Mr Charlie’s tulajdonképpen egy kamu McDonald’s, ahol minden hajszál pontosan ugyanolyan, mint a Mekiben - azonban az összes ismert ízt 100% vegán változatban élvezheti a vendég.

Ide évek óta vágyakoztam

Nem szégyellem bevallani, a könnyem is kicsordult, ahogy gyerekkorom kedvenc szendvicseit haraptam, több, mint tizenöt év után először - utolsó reggelinket is itt fogyasztottuk, akkor már a gyorsétterem klasszikus McMuffin-jai közül válogatva. Az étterem nem csak a recepteket csente el, de az ikonikus piros-sárga dizájn is megmaradt, a Happy Meal menü helyett pedig Frowny Meal, azaz „rosszkedvű menü” van. Zseniális marketing!

Éjszakai sétánk a SoMa negyedbe vezetett - mely híres-hírhedt utca ad otthont a szokatlanul szabados utcafesztiválnak, a Folsom Street Fairnek, amely a BDSM kultúrát hirdeti: a fesztivál során elfogadott a meztelenség, míg mások sokat láttató szado-mazo cuccokban érkeznek. És bár úgy hangozhat, ez nem szex parti, hanem egy szubkultúra ünnepe. A II. világháborút követően, főként veterán katonák kezdték „megszelidíteni” magát az erőszakot, az egyenruhákat jelmezekké, az agressziót erotikus magabiztossággá változtatva.

Másnap egy klasszikus dinerben, a David’s Delicatessenben reggeliztünk - amely a 20. század közepe óta kínál tipikus amerikai ételeket, különös tekintettel a zsidó konyha klasszikusaira.

Isteni volt a David's reggelije

Nagy meglepetésünkre volt tofuból készült rántottájuk is, és isteni, vegán hash brownt, azaz rösztit kínáltak mellé. Eztán nyakunkba vettük a várost, és egyetlen nap alatt 30 000 lépést megtéve végigjártunk mindent, amire kíváncsiak voltunk.

Ellátogattunk az üzleti negyedbe, amelynek felhőkarcolói óriás kontrasztot mutatnak a korábban említett környékekkel. Jártunk a bájos China Townban, ahol kínai utcazenészek muzsikáltak, és egy teaház cégére azt hirdette: „Ha már tudod, hogy kell gyógynövényeket szívni, most tanuld meg inni őket.”

Az említett teaház cégére

Rátaláltunk a mesebéli festett házacskákra is, kistermelői piacon kóstolgattuk a portékákat a Marina District kikötője mellett, láttuk az Alcatraz-szigetet, ahol Al Capone raboskodott.

Aztán lesétáltunk a tengerpartra, ahol könnybe lábadt szemmel bámultuk a Golden Gate hidat. Ám a legizgalmasabb és legszebb élmények még hátra voltak: a Haight-Ashbury negyed, amely a Summer of Love, 1967-es hippi tüntetések helyszíne volt - melynek során több tízezer fiatal fejezte ki tiltakozását a vietnámi háború ellen.

Az éjszaka a Castro negyedben ért minket, amely a meleg közösség saját kis faluja - itt rendezik meg a San Francisco Pride Parade felvonulást, amely a világ egyik leghatalmasabb LMBTQ-jogi rendezvénye. Az utcákat barátságos kis bárok és merész motyókat kínáló „felnőtt játékboltok” szegélyezik, a környékbeli Dolores parkot pedig „gay beach”-nek becézik, mert bár vízpartnak nyoma sincs, az ide látogatók pont úgy heverésznek a fűben, mintha strandon lennének.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Kristóf Steiner (@kristofsteiner) által megosztott bejegyzés

Érdemes megemlíteni még - hogy senkit se lepjen meg - könnyen előfordulhat, hogy piknik kosárkákat körbe hordozó árusokkal találkozik az erre járó, amelyek kanabisszal készült süteményeket rejtenek:

Fontos hozzátennem: a brownie-t majszoló kreatív közösség nem összekeverendő az opioidokat abúzáló kábítószerfüggőkkel. Itt létezik az „érték a mérték” fogalma.

Könnybe lábadt szemmel bámultuk a Golden Gate hidat.

Mi azonban most másfajta vacsorát választottunk: a Castro Indian Restaurant vendégeiként mennyei vegán curry-ket fogyaszthattunk. Ez volt az utolsó vacsoránk az öböl-városban.

Másnap kicsit még maradni vágyva, ugyanakkor izgatottan indultunk el Los Angelesbe, amely már megérkezésünkkor lenyűgözött, és megrémített minket gigantikus méreteivel, és hatalmas forgalmi dugóival - a város központi pályaudvarától másfél óránkba került eljutni a szintén belvárosi Broadway-ig.

Bár a legtöbben valószínűleg a tengerparthoz közel, talán Santa Monica, Venice, vagy Manhattan beachen, esetleg Hollywood, vagy Beverly Hills környéken szálltak volna meg, mi kíváncsiak voltunk DTLA, a belvárosra, amely a 19. században elegáns és felkapott környék volt - rengeteg színházzal. mozikkal, és áruházakkal, ám

A Stile hotelben szálltunk meg, mely indusztriális bájával és brutális szépségével azonnal belopta magát a színünkbe - még volt tetőtéri medence is. Nem mintha olyan sok időt töltöttünk volna a szállodában.

Másnap reggel a Wild Living Foods nyersvegán étteremben reggeliztünk, de olyan mennyeit, hogy bevallom, magamtól eszembe sem jutott volna, hogy nyers ételt eszem. Egy mindennel megtömött buritot, és egy kanapészendvicset majszoltunk el, és hazavittünk későbbre két óriás szelet tortát is.

Ez volt az az emlékezetes vegán burító

A downtown - számunkra - kihagyhatatlan programja volt elcsatangolni az úgy nevezett Fashion Districtbe, amely nevével ellentétben nem épp az a hely, ahová Vivian, a Micsoda nő! főhősnője várásolni ment volna, hogy elegáns ruhákat szerezzen be. A valamikori textil-negyed ma több, mint 4000 olcsó és színes stand helyszíne, ahol kizárólag készpénzzel lehet fizetni.

A következő két nap során pedig elvittem gyerekkori-énemet az összes olyan helyre, amelyekről (azt hitte) mindig is vágyott oda. Az első és leghatalmasabb csalódás a Walk of Fame, a hírességek sétánya volt - ahogy kiléptünk a metró aluljáróból elénk tárult a felrepedezett, lepattogott, megfakult csillagok látványa, amelyek sokkal kisebbek, és finoman szólva kevésbé lenyűgözőek, mint amilyennek messziről ragyogni látjuk őket.

A sétány maga csalódás volt - de azért ez John Lennon csillaga

Igaz ez egész Hollywoodra - azt mondam Niminek:

Az utcákon szebb jövőről álmodó hajléktalanok, és rohanó, magukban beszélő, vagy épp a dugóban egymásra kiabáló nagymenők váltják egymást, de kevesen tűnnek igazán boldognak, megérkezettnek, elégedettnek. Ahol kedvesek az emberrel, azok az üzletek - nyilván nem véletlenül.

A Hollywood-feliratot egy kertvárosi kis utcából tekintettük meg - nem éreztük szükségét, hogy felmásszunk egy kilátóig, Nimi pedig - férjem, aki színészként is dolgozik - ironikusan megjegyezte, csak úgy a levegőbe: „Na, hol van már a nagy kiugrási lehetőségem, amire számítottam?”

Ehelyett inkább kiugrottunk magunktól, West Hollywoodba. A Sunset Strip az LA Pride Parade helyszíne - még az utakat átszelő zebrák is szivárványszínűek.

És persze voltunk Beverly Hillsben is, ami leginkább egy modern skanzenhez hasonlított, de egy kicsit olyan szabadtéri mauzóleum-feelingje is van, ahol az igazi élet nyugszik. Egyszerű emberi ésszel felfoghatatlan gazdagság, síri csend, két lábon járó Instagram-filterek… de persze biztosan sokkal több ennél, ám a Rodeo Drive-on és környékén sétálva sajnos ennyit adott. Nem állítom, hogy benne, vagy bennem van a hiba - egyszerűen nem passzoltunk.

Bolhapiacai, kis kreatív üzletei, alternatív művészeti galériái, és emberi léptékű energiája tette számunkra Los Angeles egyetlen olyan negyedévé, ahol akár lakni is tudnánk… egy rövid ideig.

Így aztán, búcsúképpen:

Megúszhatóak a (méreg)drága éttermi számlák, ha közvetlenül zárás előtt, szupermarketben vásárolunk - a Whole Foods üzleteiben minden, és bármi fellelhető, és saját konyhájuk is van, ahol lenyűgözően finom juharsziruppal pirított fokhagymás kelbimbót, és vietnámi nyári tekercset is kifogtunk, féláron. Megfizethető, és amolyan pun-kajaként kiváló vegán ételeken kínál a Beelman’s, ahol növényi „csirkeszárnyat” ropogtathattunk.

Drága, de olyan vegánoknak, akik hozzám hasonlóan mindenevő korukban rajongói voltak a tengeri ételeknek, kihagyhatatlan az Au Lac étterem - ahol fenomenálisan finom volt a grillezett nem-rákfarok. Igen, tudom - többnyire húsos-halas fogások vegán imitációit említem, de mivel máskor ritkán eszünk hasonlókat, nekem izgalmas gasztro-élményt jelentettek, még ha nem is választanám őket nap mint nap.

A Hollywood-feliratot egy kertvárosi kis utcából tekintettük meg

Volt egy autentikus thai lakománk is, a White Elephant étteremben - amely talán a legízletesebb ételeket sorakoztatta fel az összes említett közül, így aztán különösen örültünk, hogy ide szerveztük a búcsú vacsoránkat. Hajnalban friss emlékekkel, és örökre szóló élményekkel szívünkben elindultunk a reptérrre, ahonnan Mexikóba repültünk - ahol évről évre áttelelünk, és ahol óévbúcsúztató elvonulásainkat tartjuk.

Amerikától elköszönve Rick Castro szavai visszhangoztak a fejemben - a legendás fétis fotós a 80-as évek óta ismert megosztó, de mindenképpen magas művészi értéket képviselő munkáiról. Követjük egymást Instagramon, Los Angelesben jártunkkor pedig összeröffentünk egy ebédre. Egy ponton művészetéről mesélve azt mondta nekünk:

New York, San Francisco, és Los Angeles meglátogatása után, a gyerekkori illúziókat részben hátrahagyva még jobban, azaz inkább őszintébben estem szerelembe az Egyesült Államokkal. Hazudnék, ha azt mondanám: „Amerika mindaz, aminek elképzeltem.” - de ez nem az USA hibája, és nem volna igazságos felróni neki. A fantáziát mi magunk tartjuk életben - ha akarjuk, mögötte azonban ott van egy hús-vér, lélegző, dobogó szívű „lény”, amely pont olyan, amilyennek látni véljük, vagy akarjuk.

Se nem csak móka és kacagás, vagy csupa csillogás, és nem is sötét, disztópikus dráma helyszíne. „Csak” egy hely - sűrített energiákkal, amelyekhez könnyű hozzászokni, mi több, függőjévé válni. Úgyhogy jövünk mi még az utcáiba… csak legközelebb kevesebb irreális elvárást pakolunk a bőröndünkbe. Rózsaszín napszemüveg nélkül minden szín sokkal szebb, érdekesebb, és igazibb.