INSPIRÁLÓ
A Rovatból

A skótok nemzeti étele, a haggis valójában egy vadon élő mitikus lény - állítják egyre többen

Kezdetben csak egy ártatlan vicc volt, de mostanra valóságos mozgalommá vált a haggis-állatkultusz. Még kisfilmet is készítettek róla David Attenborough hangjával. És ez még jól is jöhet a környzetevédőknek.

Megosztom
Link másolása

Ködös fennsíkok, kockás szoknya és dudaszó, a Roxfort Express nyomvonala... ezek jutnak először az ember eszébe, ha szóba kerül Skócia. De van egy különleges, kétarcú nemzeti kincse is ennek a fukarként aposztofált népnek, amiről érdemes lenne többet tudnunk.

A skótok kisgömböce

Ki ne ismerné a haggis-t?

Hát mondjuk az, aki nem igazán jártas a skót kultúra gasztonómiai vagy mitológiai berkeiben. A haggis ugyanis egyszerre jelenti a szoknyás-dudás nép egyik híres nemzeti ételét és egy komoly marketinggel igen, de bizonyított léttel nem rendelkező vadállatot.

Ismerjük meg először a ténylegesen ehető változatot!

A rántott Mars szelet mellett a legismertebb skót étel a röviden csak birka-gömböcként definiálható haggis.

Birkaszív, -tüdő és -máj marhafaggyúval, hagymával és fűszeres zabliszttel keverve kerül a birka gyomrába, melyet megfőznek, végül a hurkához hasonlóan kisütnek.

Bár sokan úgy tartják, ezt az elsőre nem túl bizalomgerjesztő ételt csak az angolok elrettentésére találták ki, olyan nagyon mégsem lehet rossz, hiszen a bizarr fogás az egyik legnagyobb skót nemzeti ünnepnek, a Burns’ Night-nak például elengedhetetlen alkotóeleme.

A skótok Petőfijeként számon tartott költő, Robert Burns emlékünnepét 1801. óta minden év január 25-én rendezik meg, az eseménynek pedig kiemelt szereplője a haggis, amihez a nevezett poéta szívhez szóló verset költött.

A megosztó ételről állítólag egy vicces kedvű amerikai újságíró (és szintén zenész, izé, költő), bizonyos James J. Montague írt először 1924-ben. Szatirikus versében vadon élő állatként írja le a haggis-t, aminek elejtése igazi embert próbáló feladat.

Magának a nem létező állatnak az eredete a skót folklór (és humor) ködébe vész, az viszont bizonyos, hogy sok ember fáradozik azon, hogy a négy lábú haggis a lehető legélőbb legenda lehessen.

A felföld sörényes bicebócái

A leírások és beszámolók alapján a vadon élő haggis külsejét tekintve leginkább egy óriás, hosszú szőrű rágcsálóra hajaz, mely egyik oldalán hosszabb lábakkal rendelkezik, lehetővé téve a védtelen kis állat számára a gyors helyváltoztatást természetes élőhelyén, a skót hegyvidéken. Ennek a fizikai adottságnak azonban vannak hátrányai is: az állat ennek köszönhetően csak egy irányba tud biztonsággal mozogni a hegyen, ezért ha valakinek sikerül szemből támadnia rá, a haggis védtelenné válik.

A népi hiedelem szerint léteznek „balos” és „jobbos” haggis-ek is (az egyik változatnak bal, a másiknak a jobb oldalán hosszabbak a lábai), akik nézeteiktől függetlenül békésen élnek egymás mellett , de biológiailag sohasem képesek keresztezni egymás útját.

Ha mégis sikerül összeszűrnie a levet egy balos és egy jobbos haggis-nek, az utódok a kevert irány-preferencia miatti instabilitás okán csak ritkán érik meg az ivarérett kort.

Vastag bundájuk (egyes leírásokban egyenesen „sörényük” ) segíti őket a túlélésben a zord körülmények között is.

Az ehető és a szőrös haggis pedig a már említett Burns’ Night napi lakoma kapcsán került összefüggésbe, amikor egyesek azt kezdték el terjeszteni, hogy a furcsa fogás igazából nem is a birka különböző részeinek összemixeléséből jön létre, hanem készen kapható a vadonban, csak el kell tudni ejteni. Ebből következően a haggis vadászidénye november 30-tól, a skótok védőszentjének tartott Szent András napjától egészen nemzeti költőjük ünnepéig, tehát január 25-ig tart- ami ezek szerint egy nemzeti haggis-tor.

Mit kíván a szoknyás nemzet? Skót-gael-pikt-kelta-népi-nemzeti haggis-heccet!

A technológia fejlődésével aztán egyre komolyabbá vált a haggis-kultusz. Az internet elterjedésével már nem csak egymás között viccelődött a skót közösség a vadon élő haggis különböző változatainak morfológiai vagy etológiai kérdéseiről, hanem részese lett ennek a belsős poénnak az egész világ. A világnak viszont sokszor még mindig nem esik le, hogy ez csak egy, helyenként talán komolyan túltolt ugratás.

A Glasgow-i Kelvingrove Art Gallery and Museum például egymás mellé helyezte egy ehető és egy vadon élő haggis preparátumát (utóbbi természetesen csak egy műalkotás), az erről készült fotók pedig közkézen forogva ejtik ámulatba az internet gyanutlan népét.

Egy másik, szarvakkal rendelkező haggis-alkotáshoz a szerzők komoly üzenetet is tűztek:

havi 2 font támogatás (vagy egy üveg Bell’s whiskey) fejében gondoskodnak a kihalás szélére sodródott fajról, például azzal, hogy az italt az állatnak adják, ha rászorulna vagy megtanítják skót dudán játszani, melyre a párzási időszakban szüksége van.

A különböző social media felületeken a wild haggis-ről írt bejegyzések (és a rájuk érkező kommentek) sokszor annyira meggyőzőek tudnak lenni, hogy az egyszeri non-skótok joggal hihetik, hogy itt egy valódi élőlényről van szó. A mesterséges intelligencia segítségével ráadásul már egészen élethű képeket tudnak készíteni a rajongók, kiváló példa erre a Haggis Wildlife Fundation. Az alapítvány több megkapó kisfilmet is készített David Attenborough, jobban mondva egy text-to-speach szoftver segítségével, mely lehetővé teszi gondolataik Attenborough hangján történő átadását. Morgan Freeman mellett talán az övé az egyik olyan orgánum, mellyel szinte bármilyen tudományos vagy természetfilmet hitelessé lehet tenni. Az AI által készített, könnyen eredetinek tűnő  századeleji fényképek és középkori kódex kivonatok ezzel a narrációval zavarba ejtően valódinak tűnnek.

De vajon mi értelme ennek az egésznek a szórakoztatáson és a viccen túl?

Kripto- és etnozoológusok a környezet védelmében

A haggis-hez hasonló rejtőzködő életmódot folytató mitikus lények kutatóit kriptozoológusoknak nevezzük. A tudománynak igazán nem nevezhető terület Bernard Heuvelmans zoológus meghatározása alapján „a rejtőzködő állatok tana” (a kripto- előtag jelentése: fedett, rejtett, titkos). Huevelmans szerint a kriptozoológiát egyfajta tudományos alapossággal párhuzamos nyitottsággal kell kezelni, kellő figyelmet fordítva a folklór által szolgáltatott információk kezelésére. Ha viszont elég körültekintően jár el az ember, mármint a kriptozoológus, akkor a fantasztikus elemeket lehámozva értékes információkra, vagy akár egy valóban létező, a zoológia számára új fajra is bukkanhat.

Azt gondolnánk, erre nincs élő példa, de jó tudni, hogy az okapi, a komodói varánusz vagy az óriás kalmár is sokáig csak kriptoid állatként volt ismert.

És hogy hogy jön ez a környezetvédelemhez?

A kriptozoológiát körbelengő izgalmas, mesebeli köd igazából minél vastagabb, annál többeket érdekel. A hírnév pedig mindennek hasznára válhat, ha jól kezelik.

Ki ne szeretné, hogy egy valóságos mesebeli lény háborítatlanul élhessen természetes közegében?

Ki ne vigyázna jobban mondjuk egy esőerdőre, ha az nem csak veszélyeztetett és fontos növényeknek és ízeltlábúaknak (melyek sohasem érhetik el egy cuki emlős által kiváltott érzelmi hatást), hanem egy emberi léptékkel is mérhető, de balladai homályba burkolózó állatnak is otthont ad?

Ezt a munkát, vagyis a természetes élőhelyek ilyetén való megőrzését a tudományos körökben elfogadottabb etnozoológusok is támogatják. A néprajztudomány és a zoológia metszetében dolgozó kutatók az állatfajtáknak az emberi kultúrában játszott szerepével, a hozzájuk fűződő képzetekkel, szokásokkal és ezek hasznosításával foglalkoznak.

A világ népeinek ősi, állatvilággal való kapcsolata ugyanis fontos és hasznos információkat őriz. Legyen az ökológiai tudás, vallási és kulturális szerep, vagy egyszerűen csak az adott állat megjelenésének és viselkedésének generációról generációra szálló megfigyelése, az etnozoológusok számos érdekes és értékes felismeréssel segítik a mai kutatókat.

Az etnozoológiai kutatások  a természeti és a társadalmi rendszerek összekapcsolását, a tájban élő ember, a tájat használó gazdák tudásának, motivációjának és döntéshozatali stratégiáinak megismerését segítik elő.

A hagyományos tájhasználat egyik előnye, hogy biológiailag diverz kultúrtájakat hoz létre.  Ennek egyik legszebb példái a hagyományos temetők (lásd korábbi cikkünk), valamint a többnyire ezek helyén működőtt egyéb, vallásilag kiemelt területek, szent ligetek. A minimális beavatkozás miatt ezek számos növény- és állatfaj menedékét jelentik az ember által gyarmatosított tájban, kis kiterjedésük ellenére meglepő hatékonysággal őrzik a biológiai sokféleséget

A védett helyek tehát megvédték a természeti értékeket. De mit lehet tenni egy fontos és védendő természeti érték, mondjuk a skót hegyvidék megőrzésének érdekében? Lehet, hogy nem rossz ötlet előtérbe helyezni egy kitalált figurát, ami elég kedves, érdekes vagy vicces ahhoz, hogy sok embert foglalkoztasson, akik az állatnak köszönhetően majd jobban oda fognak figyelni az élőhely védelmére is.

Környzetvédelmi szempontból tehát sokszor hasznosabb a mítoszteremtés, mint a mítoszirtás.

A haggis-történet végére pedig idebiggyesztünk egy igazán „attenborough”-i gondolatot, amit a Haggis Wildlife Foundation munkatársai idéznek tőle (vagy adnak a szájába) egyik akadémiai magaslatokra törő, zseniális humorral megírt tanulmányukban.

„Itt nem csupán egy faj visszatéréséről, hanem a teljes ökoszisztéma és a kultúra szétfeslett szálainak újraszövéséről van szó.”


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Majdnem 100 évig mindenki rosszul tudta, mit jelent Schrödinger macskája, és azóta sem oldódott meg a probléma
Sokan azt hiszik, Schrödinger macskája a kvantumelmélet bizonyítéka, pedig az valójában egy tudományos kritika volt. A friss kísérletekkel a tudomány még mélyebbre ásta magát a Schrödinger által jelzett logikai csapdában.
Sassy - sassy.hu
2026. május 29.


Megosztom
Link másolása

Azt hiszed, Schrödinger macskája valami misztikus, szuperokos dolog egy cicáról, ami egyszerre lehet élő és halott?

Felejtsd el. Az igazság sokkal kiábrándítóbb és végtelenül menőbb:

a híres macska a tudomány történetének legnagyobb trollkodása volt.

És a poén ma jobban ül, mint valaha, miközben a fizikusok már tényleg „macskaállapotokat” hoznak létre szilíciumchipeken, ahogy arról a Nature Physics is beszámolt egy 2025 elején publikált cikkben, ezzel még kellemetlenebb helyzetbe hozva a modern tudományt.

Mert miközben a laborban már kvantumzombikat gyártunk, a lényegi kérdésre még mindig nincs semmilyen válasz.

Most jön a csavar, amitől az egész sztori értelmet nyer.

Erwin Schrödinger 1935-ben azért találta ki ezt az egészet, mert abszurdnak tartotta a kollégái elméletét – miszerint egy részecske a megfigyelésig több állapotban is létezhet egyszerre.

A gondolatkísérlet arra az abszurditásra reflektál, hogy a macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot.

Ezért a kérdést egészen eredeti módon próbálta megvilágítani.

Azt mondta, oké, srácok, ha ez igaz a szubatomi világban, akkor egy dobozba zárt macska is lehet egyszerre élő és halott egy radioaktív atom szeszélye miatt.

 

Schrödinger, hogy a kvantumelmélet egyik abszurditását szemléltesse, egy képzeletbeli macskát egy zárt dobozba helyezett, amelybe kívülről nem lehetett belelátni. A dobozban a macska mellett van egy szerkezet, melyet a macska nem tud befolyásolni. A szerkezet tartalmaz egy darab radioaktív anyagot, melyben egy óra alatt egy atom vagy lebomlik, vagy ugyanekkora valószínűséggel nem bomlik le. A radioaktív bomlást észleli egy Geiger–Müller-számláló, ami egy relén keresztül elenged egy kalapácsot és az összetör egy hidrogén-cianidos üveget, megölve ezzel a macskát. Ha egy órán át magára hagyjuk a dobozt, azt mondhatjuk, hogy a macska él, ha időközben nem volt atombomlás.

Hogy eldöntsük, a macska él-e vagy meghalt, ki kell nyitni a dobozt.

Ám a kérdés azonban az, hogy milyen állapotban van a macska a doboz kinyitása előtt?

A kvantumelmélet szerint a macska hullámfüggvénye egy élő és egy halott macska hullámfüggvényét egyszerre tartalmazza.

Schrödinger számára az az elképzelés, hogy a macska egyszerre élő és holt is, abszurd elképzelés volt, amit nem tudott elfogadni.

Ezzel akarta megmutatni, hogy a kvantumelmélet logikája a való világban látványosan összeomlik.

És itt jön a lényeg: a provokációja annyira betalált, hogy a fizika azóta is ezzel a problémával küzd. Ezt hívják „mérési problémának”, és arról a pofonegyszerű kérdésről szól, hogy pontosan hol és hogyan dől el, hogy a kvantumvilág elmosódott valószínűségeiből mikor lesz a mi valóságunk kőbe vésett ténye? Hol van a határ?

A legújabb kísérletek, amikben már nemcsak egy atomot, hanem annál jóval nagyobb rendszereket hoznak szuperpozícióba, csak még égetőbbé teszik a kérdést.

Létrehozzuk a paradoxont a laborban, de a magyarázatot ugyanúgy nem találjuk, mint Schrödinger idejében.

Szóval, amíg a neten mémként pörög a dobozban kuksoló, félig élő cica, addig a tudomány pont azt a falat bámulja, amit Schrödinger közel száz éve felépített. A kísérlet valódi üzenete nem a kvantumvilág varázslata, hanem egy megalázó emlékeztető: fogalmunk sincs, hogyan működik a valóság átmenete a mikroszkopikusból a makroszkopikusba. A helyzet az, hogy a világegyetem még mindig sokkal rejtélyesebb, mint amit a legokosabb egyenleteinkkel magyarázni tudnánk.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Vannak még jó emberek”: 3,2 millió forintot talált egy férfi Túrkevén, hiánytalanul visszaadta a nyugdíjasnak
A becsületes megtaláló kutyasétáltatás közben talált egy táskát, benne a hatalmas összeggel. A pénz egy idős úré volt, aki nyaralót szeretett volna vásárolni a településen.

Megosztom
Link másolása

Olyan, mint a mesében, de ez a történet a valóság: Túrkevén Vasas Lajos a reggeli körét rótta a kutyájával, amikor figyelmes lett egy táskára. A sztori másik főhőse egy Lajos bácsi nevű nyugdíjas, aki nem a lottón nyerte a pénzt, hanem a nyugdíjából spórolta össze, hogy vegyen egy kis nyaralót. A terv az volt, hogy Túrkevén telepszik le, mert egy rádióműsorban hallotta, hogy milyen szuper hely, meg ott a gyógyvíz is.

„El lehet képzelni, milyen sokáig tartott, amíg a kis nyugdíjamból összespóroltam ezt a pénzt.”

A hétvégét már a városban töltötte, ingatlanokat nézegetett, a teljes vételárat pedig végig magánál hordta a táskájában, mert hát hol máshol lenne a legnagyobb biztonságban, ugye. Aztán a hazaúton jött a hideg zuhany: a táska sehol. A pánikot és a beletörődést tökéletesen foglalta össze:

„Sejthetik, mit éreztem, levert a víz, magamban pedig már lemondtam a pénzről.”

Nagyjából ekkor lépett a képbe Vasas Lajos és a kutyája. Amikor meglátták a táskát, még nem sejtették, hogy egy kisebb vagyont rejteget. „Eszünkbe sem jutott volna, hogy ennyi pénz van benne, kinyitottuk, hátha találunk valamilyen nyomot, ami a tulajdonosra utal” – mesélte.

Őszintén bevallja, hogy benne is felmerült egy pillanatra a kísértés, de aztán gyorsan elhessegették a gondolatot. Mivel a táskában nem volt semmi konkrétum, felhívták a 112-t, ahol a hivatalos utat, vagyis a jegyzőt javasolták. Csakhogy vasárnap volt, a hivatalok pedig alszanak. Így jött a 21. századi megoldás: egy Facebook-poszt. A felhívás több áttételen keresztül végül eljutott a kétségbeesett Lajos bácsihoz, aki azonnal visszafordult Túrkevére. Egy gyors azonosítás után hiánytalanul visszakapta az elveszettnek hitt milliókat. Az öröme akkora volt, hogy 50 ezer forintot nyomott a becsületes megtaláló kezébe, aki először nem is akarta elfogadni. Végül beadta a derekát, de a pénz sorsa igazán szívmelengető fordulatot vett.

„Mivel a feleségem tanárnő – elviszi az egész osztályt ebből a pénzből moziba.”

Lajos bácsit pedig a történtek csak megerősítették abban, hogy Túrkeve a legjobb hely a világon, és továbbra is ott keres magának nyaralót.

Tavaly nyáron például Rácz Jenő sztárséfnek sikerült a kocsija tetején felejtenie a táskáját, benne a pénztárcájával és közel egymillió forinttal. A tárca természetesen lerepült útközben, de szerencséjére egy becsületes megtaláló pár bukkant rá, és a benne lévő névjegykártya segítségével visszajuttatták neki.

A séf akkor a közösségi oldalán lelkendezett, hogy „vannak még jó emberek, sőt angyalok is!”

 


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A 16 éves lány már nem érhette meg a ballagását, de a szíve ott dobogott a tömegben egy másik fiúban
A 16 éves Emily Matejovitz már nem érhette meg saját ballagását, halála előtt azonban olyan döntést hozott, amely több ember életét is megváltoztatta. A tinédzser felajánlotta szerveit átültetésre, az iskolai búcsúünnepségen pedig megjelent az a fiú is, aki Emily szívét kapta meg.

Megosztom
Link másolása

Az iskolai ünnepségek általában a kényelmetlen egyenruháról, a szülők büszke könnyeiről és a jövőbe vetett reményről szólnak.

A michigani Reeths-Puffer középiskolában viszont ennél sokkal többről volt szó: egy lányról, aki már nem lehetett ott, és három emberről, akik azért utaztak több száz kilométert, hogy tisztelegjenek előtte.

A 16 éves Emily Matejovitz ugyanis már nem érhette meg a ballagását, de a döntése, hogy szervdonor lesz, három másik embernek adott új életet. Ők pedig úgy gondolták, a legkevesebb, amit tehetnek, hogy ott vannak az ünnepségen.

Emily tavaly decemberben, mentális egészségügyi problémákkal küzdve hunyt el, de pár hónappal korábban, a személyi igazolványa igénylésekor már jelezte, hogy halála esetén felajánlja a szerveit.

A lány édesanyja, Rebecca a People újságírójának, Toria Sheffieldnek arról beszélt, hogy lánya mindig is másokon akart segíteni, és ez a gesztus a legmélyebb gyászban is ad némi vigaszt.

„Hálás vagyok, hogy Emily szervei csodálatos emberekhez kerültek, és hogy a felajánlása beteljesítette azt, amit végső soron tenni akart: másoknak segíteni.”

A kedden tartott diplomaosztón ott volt a 16 éves Landon Coleman, aki Emily szívét kapta meg. A fiú számára ez a találkozás legalább annyira fontos volt, mint a gyászoló családnak.

„Sokat jelent, hogy találkozhatok azokkal az emberekkel, akik felnevelték és szerették azt a személyt, aki második esélyt adott nekem az életre”

– mondta, majd arról beszélt, most már olyan dolgokra készülhet, amik korábban elképzelhetetlennek tűntek.

„Alig várom, hogy megszerezzem a jogosítványomat, leérettségizzek és egyetemre menjek. Ezek olyan lehetőségek, amelyeket azért kaptam, mert valaki úgy döntött, hogy donor lesz.”

A legmeghatóbb pillanat talán az volt, amikor a 4 éves Ripley Ferrell, aki Emily egyik veséjét kapta, odaszaladt az anyához. Ripley édesanyja, Audra szerint ez volt az egyik legjobb napjuk a transzplantáció óta.

„Hihetetlen volt nézni, ahogy Ripley nevet és a legnagyobb öleléssel nyúl Rebecca felé”

– mesélte.

Audra szerint a szervdonáció nemcsak életet ad, hanem lehetőséget is: „a lehetőség a felnőtté válásra, az emlékek gyűjtésére és mindazon dolgok megtapasztalására, amelyek egy életet alkotnak.”

A Ferrell családot annyira megérintette Emily története, hogy létrehozták az Emily Matejovitz Alapítványt, amely ösztöndíjakat ad és a mentális egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférést segíti. A harmadik recipiens, egy 54 éves férfi, aki a lány máját és másik veséjét kapta, szintén ott volt az ünnepségen.

A ballagás mint a családi büszkeség és a dráma színtere a sztárvilágban is állandó téma. A közelmúltban például Jennifer Lopez és Ben Affleck jelentek meg együtt Affleck lányának diplomaosztóján, de a róluk készült képeken a köztük lévő feszültség szinte tapintható volt, miközben Heidi Klum és volt férje, Seal együtt sírtak a büszkeségtől fiuk ünnepségén.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Pokorny Lia a színpadon megható felajánlást tett Kálloy Molnár Péter családjának
Pokorny Lia 500 ezer forintot ajánlott fel a csodálatos színész családjának. Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást.

Megosztom
Link másolása

A taps után egy pillanatra mindenki elcsendesedett a 6SZÍN színpadán. Pokorny Lia kapta az első Kálloy Molnár Péter-díjat, majd a mikrofonhoz lépett, és a frissen kapott félmillió forintos pénzjutalmat egy az egyben felajánlotta néhai barátja és kollégája családjának. A gesztus nemcsak a közönséget, de a díjat átadó özvegyet, Lestár Ágnest is meglepte.

Kedden este tartották a Kálloy Alapítvány első díjátadóját, amivel

azokra a polihisztor művészekre emlékeznek, akik Kálloyhoz hasonlóan több műfajban is maradandót alkottak.

Az elismerést Pokorny Lia és Lutter Imre kapta, de a reflektorfény egyértelműen a színésznő váratlan bejelentésére irányult. Ahogy arról a Blikk is beszámolt, Pokorny egy pillanatig sem hezitált a döntésen.

„Maga a díj az enyém, és Pétert így hazaviszem magammal, de a pénzdíj egyértelműen a családé, ez nem volt kérdés a számomra” – mondta a színpadon.

A színésznő egyúttal a halált és a gyászt tabuként kezelő kulturális közegről is beszélt. „Egészen elképesztő, hogy a kultúránkban mennyire nem foglalkozunk azzal, hogy mindannyian elmegyünk. Erre készülni kell.”

Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást, de végül meghatottan elfogadta. A pénz a legjobb helyre kerül, egyenesen a Kálloy Alapítványhoz, amelynek pontosan az a célja, hogy a művész hatalmas, de jórészt befejezetlen hagyatékát gondozza.

„A Kálloy Alapítványban jó helye lesz ennek az összegnek, mert célul tűztük ki, hogy mindazt megőrizzük, fenntartsuk és továbbgondoljuk, amit Péter itt hagyott”

– erősítette meg az özvegy, utalva a rengeteg filmtervre, kiadásra váró verseskötetre és zenére.

A díj maga is szimbolikus: egy létrát ábrázol, amit egy Péterről mintázott figura tart. „Az az üzenete, hogy a felfelé haladó alak a csillagos égig jusson” – magyarázta Lestár Ágnes.

A díj megalapítását idén májusban jelentették be, azzal a céllal, hogy a Kálloy-hagyatékot gondozó alapítvány forrásokat teremtsen a befejezetlen művekhez.


Megosztom
Link másolása