Bezzeg az én időmben! - generációs jellemvonások, amivel az idősebb generációk büszkélkednek, pedig inkább vészjóslóak
Ha valaki ma azt mondja, „bezzeg az én időmben”, egyre többen nem csodálattal, hanem inkább együttérzéssel néznek rá. Felmerül a kérdés, hogy amit az X generáció és a baby boomerek korábban erénynek tartottak – a kiégésig vitt munkát, a csendes tűrést vagy a végletekig vitt lojalitást – valójában nem megoldatlan sebek nyomai-e.
Egyre inkább úgy tűnik, hogy a fiatalabb generációk szomorúnak látják azt, amire az idősebbek büszkék.
Az idősebb generációk tagjai gyakran büszkék az így szerzett önállóságukra, miközben nem volt lehetőségük segítséget kérni vagy a mentális egészségükről beszélni stigma nélkül. Ez a minta a munka világában is folytatódott.
Az idősebbek körében máig értéknek számít egy életen át hűségesnek maradni egy céghez, és büszkén hangoztatják, hogy ők „kitartottak” a nehéz időkben is. Ezzel szemben a fiatalabb, különösen a Z generációs munkavállalók a gyakori munkahelyváltást a fejlődés és az alkalmazkodás jelének tekintik, nem pedig hűtlenségnek.
Az érzelmi elfojtás és a terápia elutasítása szintén a félreértett erő jeleként jelenik meg. A mentális nehézségek elrejtését, a segítségkérés kerülését sokan a belső tartás bizonyítékának látják, miközben a kutatások ennek a viselkedésnek a testi és lelki kockázataira hívják fel a figyelmet.
Ez a minta a személyes kapcsolatokban is megmutatkozik. Az idősebb generációk tagjai gyakran büszkék arra, hogy eltűrik a rossz viselkedést, és ritkán szakítanak meg kapcsolatokat végleg, még akkor sem, ha az ártalmas számukra. Ennek egyik leglátványosabb példája, amikor egy házasságot csak „a gyerekek kedvéért” tartanak fenn.
A „túlélő” identitás szintén központi elem, amelyből az olyan mondatok fakadnak, mint hogy „senki sem akar már dolgozni”.
Ez a nézet abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy a nehézségek megedzenek, és a fiataloknak is át kellene esniük ugyanazokon a megpróbáltatásokon. Mindezt egyfajta kognitív merevség is kíséri: nehezen változtatnak a korábban, egy sokkal egységesebb médiakörnyezetben kialakult véleményükön.
A valódi erő ma már talán nem az önfeladásban, hanem a tudatos határhúzásban, a pihenéshez való jog érvényesítésében és a változásra való nyitottságban rejlik.
A házassági minták változását különböző kutatások adatai is alátámasztják, amelyek szerint az 50 év felettiek körében emelkedik a válások aránya. Ezt a jelenséget „szürke válásnak” is nevezik, és gyakran akkor következik be, amikor a gyerekek már kirepültek a családi fészekből.
