Hogyan ne őrülj bele az utolsó 20 napba a választások előtt? Túlélési útmutató azoknak, akik már most kikészültek
Körülbelül most jött el az a pillanat a kampányban, amikor az ember úgy érzi, nem bírja tovább. Reggel ránézel a telefonodra, és már ott van valami újabb botrány, újabb ordas hazugság, újabb felháborító mondat, újabb ügy, amire egy normális országban minimum lemondás, vizsgálat vagy legalább egy kis szégyen lenne a válasz, nálunk meg nagyjából annyi történik, hogy mindenki megy tovább, mintha ez is csak egy újabb kedd lenne. Aztán délben jön valami még durvább, estére pedig már azon kapod magad, hogy szorít a mellkasod, kapkodva olvasol, és rájössz, hogy te ezt már nem bírod tovább idegekkel.
Ez nem gyengeség. Ez egy teljesen normális idegrendszeri reakció egy tartósan stresszes, kiszámíthatatlan helyzetre. A probléma nem az, hogy érdekelnek az események. A probléma az, hogy beszippant.
És ez az egész azért különösen alattomos, mert nagyon könnyű úgy érezni, hogy veled van a baj. Hogy túlreagálod. Hogy túl érzékeny vagy. Hogy mások is látják ugyanezt, mégis elvannak, te meg már attól szorongsz, hogy mi derül ki holnap, mit fognak még megtenni, lesz-e következménye bárminek, és mi történik akkor, ha az egész még annál is rosszabb irányba fordul, mint amit most el tudsz képzelni. Csakhogy ez nem gyengeség, és nem is valami személyes meghibásodás. Ez teljesen normális reakció arra, amikor az ember idegrendszere tartósan olyan állapotba kerül, mintha folyamatos riadókészültségben kellene élnie.
Pont, ahogy most történnek a dolgok Magyarországon.
Csakhogy ettől még nem muszáj hagyni, hogy bedaráljon
Ez az utolsó húsz nap valójában nem arról szól, hogy te személyesen meg tudod-e oldani a közélet visszásságait, le tudod-e állítani a propagandát, meg tudod-e akadályozni a következő aljasságot, vagy előre ki tudod-e számolni, mi lesz a választás napján - vagy utána.
És minél tovább gyötröd magad olyan forgatókönyvekkel, hogy elcsalják-e, milyen borzalmak jönnek még, hol a határ, meddig lehet ezt fokozni, annál mélyebbre csúszol egy olyan szorongásba, amelyet nem lehet információval csillapítani. Sőt: épp az információ túladagolása táplálja.
Mit tudsz tenni egy ilyen helyzetben?
Sokan ilyenkor abba kapaszkodnak, hogy akkor majd még jobban figyelnek. Még több hírt olvasnak, még több elemzést néznek végig, még több kommentet pörgetnek végig, még több videót hallgatnak meg, hátha attól majd megnyugszanak, mert képben lesznek.
De a valóság általában pont az ellenkezője. A folyamatos hírfogyasztás nem kontrollérzetet ad, csak az illúzióját, és valójában fenntartja a készenléti állapotot. Nem leszel nyugodtabb attól, hogy naponta negyvenszer frissíted ugyanazt az oldalt. Nem leszel felkészültebb attól, hogy végigolvasol még háromszáz kommentet olyan emberektől, akik valószínűleg ugyanúgy túlpörögtek már, mint te. Nem leszel biztonságban attól, hogy minden felháborító fejlemény az első másodpercben eljut hozzád. Ellenben egyre fáradtabb, ingerlékenyebb és reménytelenebb leszel.
Ez elsőre banálisan hangzik, már-már ilyen falvédőre nyomtatható bölcsességnek, de közben brutálisan nehéz a gyakorlatban megcsinálni.
Mert persze, van hatásod arra, hogy elmész-e szavazni.
Van hatásod arra, hogy beszélgetsz-e emberekkel, meggyőzöl-e valakit, segítesz-e valamiben, vállalsz-e valamilyen apró, konkrét szerepet.
De nincs hatásod arra, hogy holnap reggel milyen botrány robban ki, mit hazudnak bele a kamerába, milyen lejáratás jön még, vagy hogy az ország egészének idegrendszere milyen állapotban vánszorog végül el az urnákhoz. Az ember szorongása pedig általában ott jár csúcsra, ahol cselekvés helyett csak nézni kénytelen a dolgok alakulását.
A „mi lesz, ha…” spirál az egyik legdurvább csapda
És itt jön az a mondat, amit valószínűleg senki nem szeret hallani, mégis életmentő ebben a helyzetben: nem tudom befolyásolni. Ezt nem azért kell kimondani, mert fel kell adnod, hanem azért, mert különben a saját elmédet fordítod magad ellen. Ez most nem kapituláció, hanem határhúzás. Annak a belátása, hogy nem kötelességed egész nap olyan történésekre reagálni, amiket sem megakadályozni, sem helyrehozni nem tudsz.
Nem abból, ami van, hanem abból, ami lehet. Mi lesz, ha elcsalják. Mi lesz, ha még mocskosabb lesz minden. Mi lesz, ha történik valami visszafordíthatatlan. Mi lesz, ha kiderül még valami annyira súlyos, hogy azt már tényleg nem lehet elviselni. Ezek a gondolatok ismerősek, mert mindenkiben felmerülnek, aki most nem egy kő alatt él, de attól még ezek nem tények. Ezek csak forgatókönyvek. Az agyad gyártja őket, mert az agy ilyen: ha nem érzi magát biztonságban, elkezd előre modellezni, hátha attól majd felkészültebb lesz. Csakhogy általában nem lesz. Csak kimerül.
Ezért is fontos megérteni, hogy ilyenkor nem pusztán mentálisan fáradsz el, hanem fizikailag is.
Vagyis nem arról van szó, hogy valahogy „pozitívabban kéne gondolkodni”. Ez már rég nem a te döntéseden múlik, ez a túlpörgött idegrendszered reakciója. És egy túlpörgött idegrendszernek nem magyarázat kell első körben, hanem lassítás. Mozgás. Séta. Fürdés. Masszázs. Fodrász. Valami, ami visszahúz a testedbe, különben a világ egyetlen nagy, villogó veszélyjelzésnek fog tűnni.
A kommentmező nem információ, hanem idegmérgezés
Nagyon sokat számít az is, hogy legyen valami a napjaidban, ami teljesen, makacsul és következetesen nem politika. Ez nem közöny, nem menekülés, és végképp nem árulás. Ez életben maradási stratégia. Beszélgetés valakivel bármi másról. Egy könyv. Egy jó hobbi. Egy kutya. Akár egy cicás videó. Bármi, ami arra emlékeztet, hogy a világ nem csak abból áll, amit aznap a híroldalak címlapján láttál.
Emberek a világban közben dolgoznak, főznek, szeretnek, unatkoznak, nevetnek, élnek. Ha teljesen átadod magad a kampány logikájának, akkor elkezded azt hinni, hogy csak ez a jelenlegi feszültség a lényeges, minden más mellékes. Pedig épp fordítva van: a te valós életed a lényeges, és a kampány próbálja az életed fölött átvenni a hatalmat.
Az igazságérzet fontos dolog, az empátia is az, de egyik sem arra való, hogy huszonnégy órás nyílt sebként hordd magadon az ország összes mocskát.
Attól, hogy nem hagyod, hogy minden új botrány újra és újra földhöz vágjon, még nem lettél közönyös. Egyszerűen csak nem akarod átengedni a saját idegrendszered feletti hatalmat egy olyan csapatnak, amelynek az az érdeke, hogy folyamatosan túlfűtött állapotban tartson.
„Idegrendszer-reset” naponta
Az utolsó húsz napban tehát talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy hogyan kövesd tökéletesen az eseményeket, hanem az, hogy hogyan maradj mentálisan egyben. Hogyan legyen annyi erőd, hogy ne kattints rá mindenre. Hogyan legyen benned annyi önvédelem, hogy bizonyos ponton letedd a telefont. Hogyan legyen benned annyi józanság, hogy felismerd:
Mert végső soron tényleg ez a tét. Nem az, hogy sikerül-e mindenre reagálnod, minden hírt értelmezned, minden lehetséges forgatókönyvet végigrágnod. Hanem az, hogy megőrzöl-e valamit abból a belső egyensúlyból, amivel egyáltalán képes leszel még értelmesen cselekedni, dönteni, jelen lenni.
Elmész szavazni, megteszed, ami rajtad múlik, és addig is próbálod megvédeni magad attól, hogy ez az egész teljesen felzabáljon belülről.
És ebből a szempontból már az is komoly politikai tett, ha nem hagyod, hogy teljesen kicsináljon.
