FONTOS

„Átlagosan négyszer annyiszor szakítanak félbe egy nőt egy szakmai megbeszélésen, mint egy férfit”

Hogyan jelennek meg a nők a filmekben? Mekkora esélyük van, hogy szóhoz jussanak egy multi értekezletén? Mi az, amire kapásból azt mondják, nem nekik való? Ezekről is szó esett a Törjük át az üvegplafont! konferencián.
Fotó: StockSnap / Pixabay - sassy.hu
2023. március 09.


Megosztom
Link másolása

Az Egyenlítő Alapítvány Törjük át az üvegplafont! címmel rendezett nemrég konferenciát. Mi elsősorban a női közösségek összetartó erejének paneljára és az általános női jogi-társadalmi vonatkozásokra koncentráltunk. A nők hangja kampány záróbeszélgetése volt az egyik legizgalmasabb, ezen Munk Veronika (Telex.hu), Heal Edina (az Egyenlítő Alapítvány vezetője), Gryllus Dorka színésznő, Bombera Krisztina (CauseArt Platform) vett részt Mészáros Antónia (Unicef Magyarország) moderálásával.

A résztvevők egyből belecsaptak a lecsóba, arra a kérdésre, hogy van-e egyáltalán különbség férfi és női hang között, Bombera Krisztina azt válaszolta, szerinte létezik női hang, bár nem hisz a külön női princípiumokban, de abban viszont igen, amit a genderelmélet is tanít: hogy mi, nők és férfiak különbözőképpen szocializálódtunk, és ezért értelemszerűen különböző dolgokat veszünk észre.

„Ha az újságírásban arról beszélünk, van-e női téma, azt gondolom, nem, nincs női téma. Hanem női perspektívából megvilágított témák vannak.”

Gryllus Dorka a film világából közelítette a problémát: „Jelenleg még az egész filmvilág egy férfiak által uralt világ.” Ez a színház felől nézve is látványos: hiszen jó ideig nem is voltak színésznők, mint tudjuk, a színpadi női szerepeket is férfiak játszották. „Most ez egy fontos téma világszerte, hogy miként lehetne a női perspekítvát jobban belevinni a film világába.”

A színésznő kutatásokra hivatkozva magyarázta el, hogy a filmekben látott nők még mindig a férfiak által látott és láttatni akart nőtípusokat jelenítik meg, és kevésbé dominál az, hogy a nők miként látják magukat. „Sokan próbálják megérteni és analizálni ezt a folyamatot most. Érdekes például, hogy egy adott jelenetben beszélnek-e egymással nők, ha egyáltalán szerepel nő a jelenetben – és ha ők egymással beszélgetnek, miről: van-e olyan jelenet, amikor NEM a férfiakról beszélgetnek...”

Gryllus felhívta rá a figyelmet, hogy az ötven pluszos nők, akik nagyjából a társadalom egynegyedét teszi ki, szinte egyáltalán nem jelennek meg a filmekben.

„Nem látunk egy gondolkodó, izgalmas nőt, aki nem nagymama, nem feleség, nem haldokló nagynéni, hanem egy olyan nő, akinek gyermekei vannak, jól van, jóban van a férjével, aki vele azonos korú (!), tehát a férfinak nem 20 évvel fiatalabb felesége van - és mondjuk ők egy jól működő család, akik akarnak együtt valamit. És mondjuk a nőnek van egy izgalmas terve... Érdekes téma, de mindez nem jelenik meg a tévé is a film világában.”

Munk Veronika az ELTE-n tanít újságírást. Elmondta, hogy a hírújságírás, ahonnan ő érkezik, talán az összes médiaterület közül a legférfiasabb.

„Én azt gondolom, hogy ahol az olvasók információt gyűjtenek vagy szórakozni akarnak, annak nincs jelentősége, hogy nők vagy férfiak. Nem gondolom, hogy egy hírújságnál el kellene különíteni női hangokat szép rózsaszín háttérrel és megvilágítva, így: 'figyeljetek, csajok, ez az, ami nektek való!', mert mindannyiunk életére hatással lévő dolgokat olvashatunk egy hírportálon. Viszont szervezeti szinten fontos, hogy pláne egy ilyen sztereotipikusan férfias szakmában, mint az enyém, legyenek látható csajok, legyenek olyan szereplők, akik miatt azt gondolják a tanítványaim, hogy érdemes-e belevágni.”

Mint kiderült, Munk tapasztalatai alapján az ELTE Média szakon a hallgatók 80 százaléka lány, és „mondjuk egy százalékuk megy újságírónak.”

Heal Edina, a konferenciát szervező Alapítvány vezetője korábban többnyire magas vezetői pozíciókban ült multinacionális cégeknél, és bevallása szerint nem is gondolkodott el akkor még azon, hogy a nő vagy férfi hang milyen arányban van jelen, illetve van-e distinkció.

„Most már rengeteg adatot látok és figyelek ebben az egyenlőségi témában. Nem biztos, hogy ki tudnátok találni, hogy a szakmai beszélgetéseken ugyanolyan titulussal ülő felek, akár professzorok közül milyen arányban jut szóhoz egy nő a férfiakhoz képest.

8-38 százalékig jutnak maximum szóhoz a nők egy szakmai beszélgetésben. Ami azt jelenti, hogy van úgy, hogy 92 százalékban csak a férfiak beszélnek, de minimum 60-70 százalékban.

Miután ilyen beszélgetéseket megfigyeltek a kutatók és rögzítették őket, még tovább vitték a kísérletet, és visszajeleztek a nőknek: "Van egy kis gond. Keveset beszéltél. Egyenrangú felek vagytok. Próbáljuk meg, hogy a legközelebbi beszélgetésen megpróbálod a felét kivenni az adott időnek."

Ekkor az történt, hogy a férfiak negatívan reagáltak arra, hogy ez a nő miért akar annyit beszélni, és a nő is azt érezte: ez így nincs a helyén.

„Vagyis olyan mélyen vagyunk kondicionálva arra, hogy a szakmai területen, ahol az eszünkért vagy a tudásunkért vagyunk ott, csendben vagyunk, mert csendben illik lennünk. Ezt sokszor tapasztaltam a munkám során is, amikor általában sok férfival dolgoztam együtt, azaz én voltam a kisebbség. Tapasztalat, hogy ha magához is veszi az ember a szót, ami amúgy is nehéz, mert kisebbség vagy, máshogy érzed magad, vagy ha ebbe nem is gondolsz bele, és amikor aztán végre magadhoz veszed a szót, akkor furcsa dolog történik. Munkahelyi környezetben átlagosan négyszer annyiszor szakítanak félbe egy nőt, mint egy férfit. Nem véletlenül hallgatunk annyit.”

Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


FONTOS
A Rovatból
A fiát akarta megvédeni, a saját háza előtt verték agyon az apukát
A 43 éves amerikai férfi annyira súlyos agysérülést szenvedett, hogy azonnal kórházba kellett szállítani, ahol másnap meghalt.
Sassy - sassy.hu
2023. május 24.


Megosztom
Link másolása

A saját háza előtt vertek meg egy édesapát, aki korábban a fiát próbálta megvédeni egy sulis verekedés miatt - írta meg az Unilad.

Christopher Wright múlt szombaton halt meg a kórházban, egy nappal azután, hogy az ominózus verekedés kitört. A férfi menyasszonya elmondta, hogy korábban a 14 éves fia összeverekedett egy iskolatársával a Brooklyn Park nevű középiskolában, majd ezek után három tinédzser és két felnőtt jelent meg az otthonuknál.

A csoport tagjai ki akarták hívni a fiút, hogy folytassák a verekedést, de a 43 éves családapa ezt nem engedte, amire azt mondták neki, hogy akkor álljon ki ő maga.

Ezek után a saját háza előtt verték meg az édesapát, aki annyira súlyos agysérülést szenvedett, hogy azonnal kórházba kellett szállítani, ahol másnap meghalt.

A verekedésről a biztonsági kamerák felvételt készítettek, a helyi rendőrség pedig az iskolával együttműködve nyomozást indított az ügyben.

Az férfi menyasszonya, Tracy Karopchinsky elmondta, hogy Christopher családja gyertyafényes virrasztást tervez az elhunyt apa emlékére, és felszólította a helyi szülőket, hogy tegyenek meg mindent azért, hogy ilyen többet soha ne fordulhasson elő.

„Mi, szülők cserbenhagytuk a gyerekeinket. Ez nem az iskola felelőssége, hanem a miénk”

- mondta az elkeseredett nő a szörnyű tragédiáról.


Megosztom
Link másolása

FONTOS
Suhajda Szilárd felesége nem adja fel a reményt, szerinte a hegymászót alakját láthatták a serpák a 4-es tábor felett
A hír megerősítését várják. A hegymászó a Mount Everest déli oldalán készült megmászni a Föld legmagasabb hegyét.
Sassy - sassy.hu
2023. május 25.


Megosztom
Link másolása

Mindenki nagyon drukkol, hogy épségben előkerüljön Suhajda Szilárd, aki már egy napja nem adott életjelet magáról.

A hegymászó a Mount Everest déli oldalán készült megmászni a Föld legmagasabb hegyét.

Suhajda Szilárd tervei szerint május 24-én ért volna fel a Mount Everest csúcsára, 8848 méter magasságra. Ő lett volna az első magyar, aki oxigénpalack és teherhordók nélkül jut fel a Föld legmagasabb pontjára. Ám a hegymászónak május 23-án nyoma veszett, legutóbb magyar idő szerint szerdán 15 óra 47 perckor rögzítettek tőle GPS-jelet, amikor 8795 méteren járt.

Instagram csatornájára az utolsó posztot május 23-án tették ki, amelyben a fiókját kezelő személy leírta, hogy Suhajda Szilárd bejelentkezett műholdas telefonon, nagyjából. "Fizikailag és mentálisan is jól van, továbbra is úton a Mount Everest 8848 méteres csúcs felé. A csúcs elérése akár még 3-4 órát is igénybe vehet, így viszonylag későn fog a csúcsra érni, de képes meghozni a jó döntést minden esetben. Elmondása szerint továbbra is úgy érzi magát, hogy képes felérni a csúcsra és onnan biztonságosan visszaereszkedni a négyes táborba" - írták a posztban.

A folytatásért kérjük, lapozz:



Megosztom
Link másolása


FONTOS
A Rovatból
Döbbenet, kik szerepelnek az Instagram top 10 listájában, nekik van a legtöbb követőjük
Ők lennének a példaképek?
Sassy - sassy.hu
2023. május 22.


Megosztom
Link másolása

Meglepő lista látott napvilágot nemrég. Azt gyűjtötték össze, hogy milyen Instagram-oldalak a legnépszerűbbek, kiket követnek a legtöbben.

A listán nem szerepelnek sem klasszikus értelemben vett művészek, sem írók, sem ismert, népszerű tudósok, sem olyan személyiségek, akik sokat ettek a közösségért vagy egy-egy kisebbségért.

Az is sokatmondó, hogy a lista élén nem nő áll. Mint ahogyan az is, hogy miből él, és miről híres néhány olyan influencer, aki a Top 10-ben szerepel.

Az Instagram hosszú utat tett meg 2010-es elindítása óta. Akkoriban csupán egyszerű, fotók megosztására szolgáló platform volt iPhone-felhasználók számára. Később elérhetővé tették androidos és más operációs rendszerrel működő okostelefonok számára is, és sorra bővültek a funkciói. Néhány éve pedig bekebelezte a Facebook, és jelenleg is a Meta vállalat egyik legtöbbet használt közösségi alkalmazása a FB mellett.

Ma már számtalan dologra használjuk az Instagramot fotók megosztásán kívül: kapcsolattartásra, vállalati brandépítésre, videók publikálására, társadalmi ügyekért folyó kampányokra, kereskedelmi platformként, de még arra is, hogy a kreatív szalmákban dolgozók egyfajta portfólióként, referenciaként mutogassák Instagram-oldalaikat.

És hát itt vannak az influencerek. Akiknek lassan alig akad olyan posztjuk, amelyben ne valamilyen szolgáltatást, használati tárgyat, kozmetikumkt, autót, drága órát vagy cipőt reklámoznának...

Nézzük, kik azok az influencerek, akik a listát vezetik

A listáért, kérjük, lapozz! Köszönjük!



Megosztom
Link másolása


FONTOS
A Rovatból
Ki a fenét kell, hogy érdekeljen rajtam meg a férjemen kívül, hogy ezek szerint demiszexuális vagyok?
Végtelenül sajnálom a mostani kamaszokat, akik identitáskereséséhez az idősebb generációk futószalagon gyártják az újabbnál újabb kifejezéseket.

Megosztom
Link másolása

Nemrég szembejött velem az Instagramon egy általam eddig nem ismert szó: demiszexuális.

A 2009 óta a Tinderen is megjelölhető kifejezést hivatalosan azokra használják, akik csak erős érzelmi kötődés mellett képesek szexuális vonzalmat érezni. Ezzel eddig nem is volt gondom, sőt, jött a felismerés, hogy nahát, én ilyen vagyok, sose volt még egyéjszakás kapcsolatom, sose gondoltam azt egyetlen helyes vagy kifejezetten szép férfi láttán se, hogy ejha, de összegabalyodnék vele. Aztán tovább olvastam a bejegyzést, és kezdett összeszorulni a gyomrom, amint azt ecsetelte a szerző, hogy ne gondolja az olvasó, hogy szegény demiszexuálisoknak gond lenne a libidójukkal, vagy úgy egyáltalán a szexuális életükkel, meg hogy

semmi szégyellnivaló nincs abban, ha valaki ebbe a csoportba tartozik, ez nem egy betegség, mert nem igényel kezelést,

és felesleges dolog prűdnek vagy ódivatúnak nevezni őket. (A cikk egyébként frappánsan egy vágykeltő ételeket listázó bejegyzés linkjével ér véget.) Ezek után rákerestem más helyeken is a kifejezésre, és rendre azzal a számomra furcsa megközelítéssel találkoztam, miszerint a demiszexualitást az aszexualitás és a normális szexualitás közötti egyfajta szürke zónában kell elképzelni, ahol az érintett személyek abban különböznek a skála két végpontjától, hogy van, amikor kívánják a testiséget, és van, amikor nem. (Ezek szerint az, aki nem aszexuális vagy demiszexuális, folyamatosan be van gerjedve? Vagy akkor a legtöbb ember egész nap arra koncentrál, hogy elfojtsa a dolgot, hogy el tudja látni a munkáját, meg be tudjon vásárolni a boltban, aztán ha már otthon van a négy fal között, végre kedvére lehet szexuális?)

Aztán egy másik cikkben ez állt:

„Vannak olyanok is (demiszexuális személyek), akik soha nem érezték, hogy valójában „coming outolniuk" kellene, mivel úgy gondolják, ha ez egy kapcsolat alakulása során releváns lesz, majd elmagyarázzák az érintettnek."

Végül a szerző úgy összegzi a témát, hogy a legjobb az lenne, ha a tudomány szépen kikutatná a demiszexualitást, a társadalomnak pedig egy dolga van ezzel: elfogadni.

És hogy a kéretlen beszólásokból se maradjanak ki a demiszexuálisok, egy másik oldalon ilyeneket olvastam:

„az ilyen irányultságú személy gyakran találkozhat olyan megjegyzésekkel, mint például:

-    Még nem találkoztál a megfelelő emberrel, aki elcsavarná a fejed.

-    Talán csak későn érő típus vagy...

-    Esetleg nem bántalmaztak kiskorodban?

-    Valami probléma van a hormonjaiddal?"

Ezek szerint 36 év, meg három gyerek után kellett megtudnom, hogy deviáns vagyok?

Aztán elgondolkodtam és elszégyelltem magam, hiszen valószínűleg ugyanígy érezheti magát bárki ma Magyarországon, aki nem ciszheteró, vagy mondjuk nőként nem akar gyereket, esetleg vega, és a rokonsága szerint meg "az nem normális".

Vajon hány olyan embertársamat vegzálják finoman vagy durván olyan tulajdonságért, ami lehet, hogy igaz rá, de nem meghatározó része az identitásának? Mert igazából ki a fenét kell, hogy érdekeljen rajtam meg a férjemen kívül, hogy ezek szerint demiszexuális vagyok?

Read it till you feel it

A közösségi média (meg az egész internet) egyik kétélű tulajdonsága, hogy egyszerre lát el minket nagyon is hasznos, és eseténként egészen káros információval, többek között önismereti jellegűekkel is.

Mert természetesen jó dolog, ha egy problémámra akarva vagy akaratlanul megoldást találok, de

aki valaha is arra vetemedett, hogy bekövessen egy szimpatikus pszichológust, lifecoach-ot, vagy más önismereti megmondóembert, az bizony néha azon kapja magát, hogy kényelmetlenül sokat kezd tudni magáról.

(Lásd az egyszeri anyuka, aki most tudta meg, hogy demiszexuális).

Ahogy egy női magazin horoszkóp rovatának kb. bármelyik jegyébe belelátja magát az ember, úgy mondjuk egy ADD (Attention Deficit Disorder), vagy a mai, frissebb szóhasználat szerint “figyelmetlen ADHD” (Innattentive ADHD) zavar leírásának olvasása után is sokan fogják úgy érezni, a fene egy meg, ez bizony rám is jellemző. Én például simán hozom ezeket a figyelemzavaros jellemzőket:

  • Nehézséget okoz megtartania a figyelmét, különösen akkor, ha a feladat nem érdekli
  • Figyelme könnyen elterelődik
  • Gyakran követ el olyan hibákat, amelyek a figyelmetlenségéből fakadnak
  • Problémája lehet az önmotivációval
  • Alulteljesítés érzése, szubjektíve nem sikerül elérni a célokat
  • Nehezen szervezi meg az életét
  • Krónikus halogatás jellemzi, vagy nehéz elkezdenie valamit
  • Sok feladatot futtat párhuzamosan, de a befejezéssel gondjai vannak

De ettől még nem vagyok ADHD-s (vagy legalábbis szakember még nem állapította meg rólam).

Mindenki tudja, hogy betegséget internetről diagnosztizálni nem szabad, mert a vége mindig az, hogy egy fejfájásra rákeresve plusz nyolc tünet és két halálos betegség biztos tudatában állunk fel a gép elől.

A kibernetikus hipochondria, vagyis a cyberchondria viszont nem csak klasszikus betegségek, de ártalmatlannak tűnő önismereti tesztek, személyiség típus leírások esetén is előhozhatja belőlünk a „bemagyarázom-magamnak” kisördögét.

Nagyon nehéz határt szabni az önmagunkról megszerzett új információknak, vagy ha már bekerültek a tudatunkba, a helyükön kezelni őket.

Amíg nem olvastam az ambivertáltságról, szilárd meggyőződésem volt, hogy én introvertált vagyok, aki ugyan az online térben, írásban kicsit exhibicionista, de alapvetően azok táborát erősíti, akiknek a Covid idején kötelező karatén kifejezetten kellemes volt.

Amióta viszont tudom, hogy igazából ambivertált vagyok - mert azért néha jól esik egy-egy nagyobb létszámú szociális eseményen részt venni - azóta nem tudok lelkiismeretfurdalás nélkül arra hivatkozni egy találkozó lemondásánál, hogy ne haragudj, intro vagyok. (Helyette egyébként a szintén nemrég megismert mizofóniás tulajdonságomra szoktam hivatkozni, aminek megismerése amúgy nagyon sokat adott, na nem az identitásomhoz, hanem az extrém hangérzékenységem kezeléséhez.) Tehát az, hogy kiderült, hogy ambivertált vagyok, megint csak egy magamra alkalmazható jelző lett anélkül, hogy hozzáadott volna az életemhez vagy az énemhez.

Egy címke nekik, egy címke nekem

Könnyebben eligazodunk egy olyan boltban, ahol mindenen ott van a címke, és nem kell minden egyes konzervhez odahívni valakit, hogy mesélje már el, mi van a dobozban, mire való és hogy kell elkészíteni.

Emberek esetében is az egyszerűbb kezelhetőség miatt alakult ki a címkézés, hiszen mennyivel könnyebb azt mondani, hogy a főnökünk egy nárcisztikus bunkó, mint egy-egy adott szituációt a helyén kezelve a megoldásra fókuszálni. A címkék, bélyegek lényege az állandóság és az egyértelműség: valami vagy fekete vagy fehér. Így nem kell energiát feccölnünk a szürkeárnyalatok elemzésébe, hanem pikk-pakk fel tudjuk venni az álláspontunkat.

A legnagyobb probléma ezzel (azon túl, hogy a címkézés egyébként a kognitív torzítások körébe tartozik, tehát általuk sosem a valós helyzetet látjuk) a negatívumokra való fókuszálás.

Sajnos nem az az elterjedt hozzáállás ember-címkézés téren, hogy a pozitív tulajdonságai alapján jegyezzük meg a másikat, hanem a számunkra negatív jellemzőkre fókuszálva osztogatjuk a cédulákat - egyébként sokszor önmagunk esetében is.

Így aztán a saját személyiségünket is rendre az általunk rossznak ítélt, a szerintünk mások által elítélendő, de legalábbis nem preferált tulajdonságainkból rakjuk össze. Én például azt, hogy a kisgyerekek életkori sajátosságait sokszor rosszul kezelem, vagy hogy a házimunkában az átlaghoz képest általában alulteljesítek, úgy interpretálom magam felé, hogy türelmetlen és lusta vagyok. Így, állandósítva.

Ugyan ezeket a címkéket eddig még senki sem jelölte meg, mint az identitásom szerves részét, én simán felragasztottam őket az egyszerűség kedvéért a mentális tükörképemre. Pedig nem vagyok mindig türelmetlen és lusta se. És ha épp nem vagyok lusta, veszem is a fáradtságot az ilyen káros öncímkék lekapargatására, mert 36 éves fejjel néha már tudom, melyik jelzőm vagyok, és melyik nem. Viszont végtelenül sajnálom a mostani kamaszokat, akik identitáskereséséhez az idősebb generációk futószalagon gyártják az újabbnál újabb kifejezéseket.

Patchwork identitás

Mennyivel egyszerűbb volt az internet előtt kitalálni, milyenek vagyunk. Ott voltak a körülöttünk lévők, akikhez hasonulni vagy pont ellenkezőleg, akiktől különbözni akartunk, de ez sose jelentett többet pár száz embernél. Ehhez adódott hozzá a történelem és a művészetek további pár száz alakja, akik szintén mintát, vagy legalább igazodási pontot jelenthettek az identitásunk meghatározásában. Most meg idegenek millióihoz képest kell meghatároznunk magunkat.

Malinák Judit szociológus-közgazdász „patchwork-identitásnak” nevezi azt az énképet, melyet a különböző on-és offline médiumok által közvetített életstílusminták és szerepmodellek sokféleségéből, darabonként rakunk össze.

„Az identitás formálódása a fejlődésregények zárt elbeszéléseinek mintája szerint már nem értelmezhető. Az egyénnek mindig az aktuális szituációban kell eldöntenie, hogy identitásának mely része élvez prioritást.”

A folyamatos önreflexió miatt aztán kénytelenek vagyunk egyre nagyobb tudatossággal  válogatni ki azokat a jellemzőket, amelyek helyesen határoznak meg minket. Mintha egész nap egy pláza boltjait rónánk egy személyes kapszulagardrób összeállítása céljából...

Je suis fluid

Reggelente még homokóra alkatú vagyok, aztán délelőtt 10-re már az alma típusba sorolnám magam. Az egyik percben megőrülök a gyerekeimtől, és azt kívánom, bár mentem volna apácának, a másik pillanatban meg el se tudom képzelni a földi boldogságot nélkülük. Gyerekkoromban utáltam a lecsót, ma már többek között azért is várom a nyarat, hogy a friss zöldségekből ezerféle lecsót főzhessek.

Nem vagyunk szobrok sem kívülről, sem belülről. Nem kell állandó eposzi jelzőket keresnünk az identitásunkhoz. Csekkbefizetéskor nem fontos, hogy a postás néni otthon kivel bújik ágyba vagy tesz-e tojást lecsóba. Az viszont igen, hogy kedvesek vagyunk-e egymással, amíg van közös elintéznivalónk.

Talán kevesebb önismereti készterméket kellene fogyasztanunk.
Talán csak jelen kéne lennünk a mindennapokban.

Talán befejezhetném ezt a cikket és levághatnám végre a kertben az elhervadt tulipánokat.

Megosztom
Link másolása