Virág és bonbonválogatás helyett minek örülnénk IGAZÁN mi nők, a nőnapon?
Ahogy mást szeretne szülinapjára egy negyedikes kislány és mást egy negyven éves nő, úgy a nőnapi vágyaink is különbözőek. De elmondani azokat nem kerül semmibe.
Van, aki nem is tartja ezt a napot, mert szerinte túlságosan szocialista ízű. Van, aki tartja, mert vezetőként így szeretné kifejezni a női dolgozók iránti tiszteletét, és olyan is akad, aki még nem döntötte el, miként álljon ehhez az naphoz. De most tulajdonképpen kikről is beszélünk, férfiakról vagy nőkről? Melyik nem határozza meg, hogyan ünnepeljük a nőnapot? Egyáltalán, kell-e egységes nézőpontra hozni az ünnep üzenetét és mikéntjét?
Dicső ükanyák
Tulipáncsokorért vagy egy doboz Milka szívecskéért tüntettek volna azok a textiliparban dolgozó nők, akik 1857. március 8-án New York utcáira vonultak?
Gyertyafényes vacsoráért, páros moziért, masszázskuponért hallatták a hangjukat? Nem.
Rövidebb munkaidőt, jobb fizetést akartak, hogy adott esetben a fentieket elő tudják teremteni maguknak. Hogy miután kifizették a rezsit, beszerezték az ebédnek valót, meg ha volt gyerek, a neki szükséges dolgokat, még maguknak is tudjanak mondjuk meleg téli cipőt venni. Hogy miután hazaértek a munkából, rendbe tették a háztartást, főztek, mostak, gyereket neveltek, esetleg még aludni is tudjanak.
Ők elérték, amit akartak: csökkentett munkaidőt, megnövelt bérezést, bár ez valószínűleg nem úgy általában a férfiakon, hanem a munkáltatójukon múlt. Aki belátta, hogy ha nem enged ezeknek a "nőszemélyeknek", ugrik a saját megélhetése is.
Egyenlőség? Szabadság? Nővériség?
A nőnap tehát igazából egy konkrét munkáltatói-alkalmazotti viszonyból indult, ahol egyértelmű volt a felállás: a női alkalmazott elvégzi a munkáját, amiért a férfi munkáltató bért fizet és megfelelő munkakörnyezetet tart fent. Azért tudtak ezek a nők célt érni, mert gyakorlatilag számszerűen le lehetett vezetni a problémát, és ezzel a megoldást is.
Amint azonban általánosítani szeretnénk a célt - például legyen a világ minden női dolgozójának tisztességes bére, megfelelő munkakörülményei, stb. - előjönnek a nem számszerűsíthető, sokszor egészen szubjektív tényezők, amik jócskán megnehezítik a dolgot.
Mi számít tisztességes bérnek, megfelelő munkakörülménynek? Mi a standard ebben? Melyik vállalat vagy ország? A számtalan jogos kérdésre csak még több kérdés érkezne, és akkor ez még „csak” a munka világa, még nem szóltunk az általános női egyenjogúságról, aminek mibenlétéről szintén nincs közmegegyezés. Miben és hol legyenek egyenlőek a nők a férfiakkal?
A parttalan viták helyett érdemes elengedni az univerzális nőnap és a hozzá kapcsolódó egyetlen szent cél meghatározását, és kisebb részekben gondolkodni.
Pontosan ez történik egyébként az elmúlt néhány évtized nőnapjain: pozitív értelembe vett elaprózódással megosztódnak a feladatok: van, aki valamely civil szervezet eseményén emeli fel a szavát például a munkahelyi szexuális zaklatás ellen, mások másik csoport szervezésében próbálják felhívni a figyelmet a nőket érő családon belüli erőszakra, és így tovább.
A múzeumok és más kulturális intézetek igyekeznek a női közönség számára kedveskedni akár kiemelt témákkal, akár ingyenes belépővel. A különböző közintézmények és cégek is a maguk módján ünneplik ezt a napot. Ezekbe azonban jobbára nincs beleszólásunk: elfogadhatjuk őket, csatlakozhatunk hozzájuk, de nem mi mondjuk meg, minek is örülnénk személy szerint. Itt ugyanis az „alkalmazotti” oldalon állunk. És itt jön be egy érdekes dolog, hogy a nőnap kapcsán mi az, amibe személyesen is van beleszólásunk.
Privát megbecsülés
Hogy mikor szivárgott át ez az eredetileg munkaközpontú ünnep a magánéletbe, hogy mikortól adnak a férfiak a Valentin-naphoz vagy az Anyák napjához hasonlóan virágot, csokoládét a női szeretteiknek, az nem tisztázott. Csak a szerelmüket, feleségüket ajándékozzák-e meg ezen a napon, vagy esetleg az édesanyjukat, lányukat, női kollegáikat is, ez szintén kérdés.
Mindenesetre a rendszerváltás óta Magyarország még mindig keresi a nőnap helyét a jeles napok között, ami a személyes ajándékozást illeti. Amíg például Olaszországban gyakorlatilag 1917. óta a mimózára épül az egész nőnap (az akkor nyíló virágtól kezdve a koktélon át a Mimosa- tortáig), addig itthon a hóvirág védetté nyilvánításával tulajdonképpen szimbólum (vagy hogy textilipari áthallással éljünk- vezetőszál) nélkül maradt ez az ünnep.
Nem könnyű ezért a férfiak dolga, főleg, ha mi magunk sem segítjük őket ebben.
Hiszen honnan tudná például egy keményen dolgozó családapa, minek örülne IGAZÁN a feleség, ha nem beszélnek erről?
Néma nőnek másik nő se érti a szavát... csak sejti
Ahogy születésnapja alkalmából mást szeretne egy negyedikes kislány és mást egy negyven éves nő, úgy a nőnapi vágyaink is különbözőek.
Én jelenleg a háromgyerekes anyukák vágyairól tudok mesélni, elsősorban természetesen saját érintettségből fakadóan, másrészt a környezetemben lévő hasonszőrű nők vallomásaira építve. Történt ugyanis, hogy feltettem egy kérdést social media hölgyismerőseimnek:
„Ki minek örülne nőnapra?
Egy a fontos: reális kérés legyen (tehát a két hét karibi körút most nem játszik)”
Nem reprezentatív felmérésemre érdekes módon főleg a kisgyerekes anyukák válaszoltak, és nagyon egybecsengőek a vágyaik.
Virág és bonbonválogatás helyett legtöbbjük pár óra egybefüggő alvást, egyedüllétet, csendet, magányos feltöltődést szeretne nőnapra.
• 2-3 óra alvást, amikor senki sincs itthon - lehet hogy a karibi körúttal jobban a realitások talaján maradnék
• Ha valaki átvállalná a nagymosást, teregetésestül, hajtogatásostól és zoknipárosításostól
• masszázst (és utána alvást)
• Iszogatást férj és gyerekek nélkül bárhol, csak ne itthon
• Egy teljes napot egyedül, itthon
• Alvást szeretnék, legalább 8 órát. Kikapcsolni a telefonom, es kiírni a kapura is, hogy: hozzátok mentünk
• Egy nap magányt...
• Egy teljes nap időkorlát nélküli “aztcsinálokamihezkedvemvant” - évek óta ez az álmom
Arra nem kérdeztem rá, hogy ezeket a vágyaikat megosztották-e az illetékes férfiakkal is, vagy csak csendben álmodoznak róla.
(Bár sokan azért nem hozzák a férjeik tudatára ezeket az igényeket, mert pontosan olyan elérhetetlennek látják őket, mint egy kéthetes karibi körutat.)
Pedig elmondani őket nem kerül semmibe. És még ha nem is sikerül valóra váltani őket, már a közléssel magával megünnepeltük a nőnapot: hallattuk a hangunkat egy minket nőként érintő problémával kapcsolatban.
A magánéletben tehát főleg rajtunk múlik, milyen lesz ez a nap: ha nekünk a virág és a csoki a gyengénk, akkor csak annyit kell megsúgni a férfinak, hogy például a pasztell sárga tulipánnak mindig örülünk, a szegfűt viszont hagyja meg másoknak.
De ha mi sokkal jobban örülnénk annak, ha aznap este nem nekünk kellene vacsorát készíteni a családnak, vagy régóta szeretnénk elmenni egy barátnőnkkel egy estére gyerek nélkül lenni, akkor azt kommunikáljuk.
Tehát a címben feltett kérdésre a válasz: a nők annak örülnének, ha megkérdeznék őket, mit szeretnének.
