Connect with us

“Évekig azt mondta, én vagyok a világ közepe, és egy csütörtökön megszűntem létezni a számára”

LOVE

“Évekig azt mondta, én vagyok a világ közepe, és egy csütörtökön megszűntem létezni a számára”

Requiem egy volt férj emlékéért. Mininovellánk.


Tizenöt éve nem látta, és hét éve nem kattintott rá a Facebook-profiljára. Igazság szerint amint csatlakozott a közösségi oldalhoz, azonnal rákeresett a férje nevére, és letiltotta. Látta, micsoda nyüzsgés megy az oldalon, előbb-utóbb elé került volna az új feleség – talán a harmadik, vagy a negyedik –, az iksz gyerek, a messzi-messzi ország, ahol a férfi végül kikötött, és folytatta állandóan vidám, repülőn utazgatós, ötcsillagos szállodás, méregdrága-viszkis, kubai szivaros életét.

Zsuzsi nem azért nem akarta látni, mert fájt volna. Ez már rég nem fájt. A legújabb feleségről még a letiltás előtt megnézett egy babapocakos fotót is. A nő egzotikus volt, nagyon szép, láthatóan sugárzóan boldog, és ránézésre jószívű. Zsuzsi sajnálta őt. “Te még nem tudod, amit én, az első, meg a második, meg a harmadik már tudunk” – gondolta, ahogy a nő fénylő haját nézte. “Téged is el fog hagyni. Lehet, hogy csak két-három gyerek után, lehet, hogy tíz-tizenöt év múlva, de el fog. Ő nem olyan, aki marad. Ő olyan, aki mindenre és mindenkire ráun.”

Zsuzsit három év után hagyta el. Szó szerint egyetlen nap alatt, indoklás és magyarázat nélkül. Csütörtökön reggel Zsuzsi úgy kelt fel, hogy még volt férje, estére meg már nem volt.

A férfi hazajött, és bejelentette, hogy “elege lett ebből az egészből.” Zsuzsi nem értette. Még csak nem is veszekedtek, néha egy-két vita, de az is alig. Bénultan nézte a telefonjában a két nappal korábbi sms-t, amelyben a férfi egész pontosan tizenötször írta le neki azt a szót, hogy “szeretlek”. Tizenöt szerelmi vallomás, 48 órával később pedig Zsuzsi úgy lett kidobva, mint azok a büdös sajtok a hűtőből, amik már csak megszagosítanak mindent.

A férje kisétált, előbb a házból, aztán az életéből, és soha többé nem jött vissza. Zsuzsi nézte az ablakból a távolodó hátát, aztán kirohant a vécére hányni. Többé nem bírt lábra állni, a telefonjáért is hason kúszott el, hogy felhívja az anyját. A szülei jöttek el érte kocsival, hazavitték magukhoz, és kihívták az orvost. Idegösszeroppanás. Nyugtatók. Egy hét alatt tizenöt kiló le. Folyamatos sírás. Hányás. Döbbenet, értetlenség, a tomboló szerelemből a totális sötétségbe és értéktelenségbe zuhanás. És fájdalom. Fájdalom. Fájdalom.

Egy évbe telt, mire Zsuzsi valamennyire össze tudta szedni magát. A férje addigra újraházasodott. Zsuzsi számára lassan kezdtek értelmet nyerni a dolgok. A második feleség nyilván már rég “be volt tárazva”, amikor őt egy nap alatt kihajította. Zsuzsi addigra azt is megértette, hogy aki egy házassággal ilyet tesz, aki mindenféle előjel, beszélgetés, problémamegoldás nélkül, egyszerűen csak tovaslisszan, és már repül is rá a következőre, mint egy méhecske, azzal az emberrel valami baj van. Zsuzsi nem tartotta magát könnyű esetnek. De képtelen lett volna ilyet tenni egy érző emberrel. A házastársával meg soha.

Zsuzsi úgy ásta el magában ezt a házasságot, mint egy szürreális fantazmagóriát. “Volt egy férfi, aki három évig azt mondta, én vagyok a világ közepe, aztán egy csütörtöki napon megszűntem létezni a számára.” Ennyi.

Másoknak soha nem beszélt róla. Ha nincs a Facebook, Zsuzsi azt sem tudja meg, hogy évekkel később ugyanilyen gyorsasággal szűnt meg a második feleség, meg a harmadik is. A negyedik volt az, akit hét éve még látott a volt férje profilján, mielőtt letiltotta. A selymes hajú, bárányszemű nő, kezével a pocakján. Zsuzsi elkönyvelte, hogy ez a férfi mindig el fogja venni az élettől, ami és aki neki “jár”. Luxusszállodákban és drága repülőutakon szürcsöli a világ legkülönlegesebb viszkijét, végig-galoppozik a sorson, útját darabokra tört szívek, útszélre rúgott életek szegélyezik majd.

Magának sem tudta megmagyarázni, hogy azon a napon, egy barátja gépe előtt ülve, az ő Facebook-oldaláról (természetesen a barát engedélyével) miért kattintott rá a volt férje profiljára. Hét év után. Talán tudni akarta, hányadik feleségénél tart. De amit Zsuzsi végül talált, az mélyen megdöbbentette. A volt férje beteg. Nagyon. Rosszindulatú daganata van, már egy éve, semmilyen terápia nem használ. És épp azon a napon, hét év után azon az egyetlen, átkozott napon, amikor ő rákeresett, volt az életmentő műtétje.
Zsuzsi bámulta a monitort. “Hát beteg vagy. Negyvenöt évesen. El sem tudom képzelni, milyen iszonyaton mehetsz keresztül.” – gondolta, aztán megborzongott.

Zsuzsi, aki még a lakásába betévedő poloskákat is finoman, papírzsebkendővel tessékelte ki az erkélyajtón, mert nem akarta megölni őket, most nem érzett semmit.

Sem sajnálatot, sem fájdalmat, sem megbocsátást. Egyetlen gondolat keringett a fejében, és ettől még jobban megijedt: “Isten nem ver bottal. Soha nem kívántam volna ezt neked, de a sorsot ezek szerint te sem tudtad kijátszani.” És Zsuzsi lehajtott fejjel bevallotta magának: bár a poloskákkal szemben van benne könyörület, ő tulajdonképpen egy szörnyeteg. A szívének azon a helyén, ahol a volt férje emléke kellene, hogy legyen, már csak egy szürke kődarab van. Mint egy infarktusnál. Az a rész elhalt. Zsuzsi belátta, hogy bár szeretne az lenni, ő nem jó ember. Vannak dolgok, amiket már nem képes érezni. Amiket nem képes megbocsátani. Zsuzsi tudta, hogy ez a felismerés örök átokként fogja kísérteni, de azzal is tisztában volt, hogy semmit sem tehet ellene.

Miközben lecsukta a laptop tetejét, magában tisztességgel jobbulást kívánt a volt férjének, de a szívében megdermedt kődarab továbbra sem engedett utat sem a valódi irgalomnak, sem az őszinte szánalomnak. “Gyógyulj meg. Légy jó férj, jó apa, jó ember, ha tudsz. De számomra már nagyon régen meghaltál. Ez van.” És Zsuzsi egyszerre érezte magát végtelenül szomorúnak, ugyanakkor furán, egykedvűen nyugodtnak és szabadnak is.

(Címkép: Pexels)

Még több LOVE

Hirdetés

Népszerű

Facebook

Hirdetés
Fel