Az egyik részben a kétéves Hiroki egyedül indul bevásárolni az egy kilométerre lévő szupermarketbe. Egy másik részben a hároméves Koiki egy több mint egy kilométeres utat tesz meg gyalog, hogy az apukájának elvigye az ebédet.

Miközben a gyerekek a feladatukat teljesítik,

időnként úttesten kell átvágniuk, néha autók suhannak el mellettük, vagy éppen hosszú lépcsősoron kell egyedül felmászniuk.

Amikor az ember először látja ezeket a piciket, az a kérdés jár a fejében, hogy hogyan merik ezeket a kisgyerekeket egyedül elengedni bárhova is?

Nálam bekapcsolt az aggodalom funkció, és az jutott eszembe, hogy én biztosan nem engedtem volna el ennyi idősen a saját gyerekemet. Azután az, hogy más kultúra, más szokások, elképzelhető, hogy Japánban ez teljesen természetes.

Ám ahogy ezeket végiggondolja az ember, már el is jut arra a következtetésre, hogy

ha mindennapos és természetes volna, hogy 4-5, sőt 2-3 éves gyerekeket egyedül elküldjenek mondjuk halat venni a boltba, akkor nem készülne belőle már harminc éve sorozat, mert senkit nem érdekelne.

Márpedig érdekli a nézőket és népszerű, különben nem futna már 1991 óta. rendszerint 3-6 éves szereplőkkel veszik fel az egyes részeket, de ennél kisebb gyerekek is szerepeltek már benne. Sőt, az is előfordult, hogy egy azóta felnőtt szereplő a saját gyermekét indította a műsorban.

“Alapvetően zseniális ötlet bemutatni azt, hogy egy ilyen pici gyerek mennyire képes vagy nem képes az önállóságra, mennyire másként gondolkodik, mennyire másként viszonyul a világhoz” - kommentálja a sorozatot egy olyan tévés ismerősöm, aki három évtizedet lehúzott a szakmában.

“Izgalmas látni, mi történik, ha egy gyereke kap egy feladatot, amit egyedül kellene megoldania. Például hogy egyáltalán értelmezni tudja-e a feladatát, ha értelmezi, akkor azt hogyan teszi, és végig tudja-e csinálni, be tudja-e fejezni, vagy a gyerekre jellemző módon az impulzusainak engedelmeskedve elkezd-e helyette játszani. Mi lesz a történet vége, hová fut ki? Például ha egy zacskó édességet kell vennie, a végén homokvár-építés lesz-e belőle?” A gondolatot az ismerősöm azzal zárta: Szórakoztató, kedves aranyos szórakoztató műsor, ami kikapcsolja az embert.”

Abban pedig egyetértettünk, hogy sokakban olyan érzést kelt a tévéműsor, mintha természetfilmet nézne, amiben megfigyelik, hogy egy kicsi ember hogyan “működik”, ez pedig hátborzongató. És abban is nagy volt az egyetértés, hogy a saját gyerekünket egészen biztosan nem engednénk el 3-4 évesen egyedül, mert a frász kerülgetne bennünket.

"Ha Magyarországon szeretnének ehhez hasonló sorozatot forgatni, vagy eleve nem is engedélyeznék, vagy feljelentenék a műsor készítőit és a szülőket kiskorú veszélyeztetése miatt" - vélekedett egy másik ismerősöm. "Még akár egy kistelepülésen is, ahol ismerik egymást az ott lakók, és ahol például nincsen akkora forgalom, mint egy nagyvárosban."

Jó, hogy említette a forgalmat, hiszen amikor egy-egy részt megnéz az ember az Elég nagy már! című sorozatból, fejben végigzongorázza, milyen veszélyek leselkednek a gyerekre: lelép a járdáról és elüti az autó, jön egy “rossz ember” és elcsalja, elviszi, fellökik az idegenek, mert nem figyelnek rá, elcsapja egy járdán tekerő biciklis, elveszik tőle a táskáját a pénzzel a sarkon és a többi. Még akkor is, ha tisztában van vele: a forgatáson egy stáb kíséri a gyerekeket, nincsenek teljesen egyedül. Az egyik részben látható is a felvételen, hogy amikor szélsebesen nekilódul a gyermek, futva követi az egyik operatőr kamerával a vállán.

A műsor etikai kérdéseket is felvet, különösen azoknál a részeknél, amelyekben az ovis vagy bölcsis főszereplő zokogásban tör ki, amikor nem sikerül első nekifutásra elvégeznie a feladatot.

Vajon mi a célja a sorozatnak? Csak a szimpla szórakoztatás? A helyzetkomikum? Vagy az, hogy bemutassa, hogy sokkal önállóbbak is lehetnének a gyermekeink? Hogy kiderüljön, hogy ma kissé búra alatt, kis túlzással a széltől is óvva neveljük őket?

Erre nem tudom a választ. Azt viszont tudom, hogy az "Old Enough!" sok nézőnél kiverte a biztosítékot a gyerekek szerepeltetése miatt.