Connect with us

“A vécébe is utánam jön, ha kicsukom, ugat az ajtó előtt. Mégis imádom.”

NO/MAKE/UP

“A vécébe is utánam jön, ha kicsukom, ugat az ajtó előtt. Mégis imádom.”

Ő tudja: ha van fedél, kaja, séta a parkban, meg azok, akiket szeretsz, akkor minden van. Rendhagyó köszöntés a kutyámnak.


Amióta csak eszméltem, notórius állatbolond vagyok, ez van. Ám Lulu, a görbelábú, klapafülű, “utcai vegyes” kutyám – ez a márkaneve a falusi kóbor ebeknek, amelyeket a legjobb indulattal sem lehet fajtatisztának nevezni – tanított meg a legfontosabbra: arra, hogy hogyan kell élni.
Móricz Zsigmond írja valahol, hogy ha egy embernek gyereke van, akkor annak egyetlen igazi jutalma az – hogy gyereke van. Nos, ez igaz a kutyákra is. Aki kutyás, az megért engem: a kutyás lét önmaga legnagyobb jutalma, akkor is, ha erős idegek és olykor még erősebb gyomor kell hozzá. Lulut szó szerint napok választották el a haláltól, amikor nagyszüleim falujában, egy nyári leruccanás alkalmával, az utcán kiszúrtam. Az ablakban nézelődtünk anyámmal, este volt.

A kis fekete tacsi-féle az árokparton feküdt, egy pocsolyában. “Miért a vízben fekszik, nincs is már olyan meleg?” – kérdeztem. Anyám falusi lány volt, sokat tudott az állatokról: “Lázas. Így hűti a hasát.”

Úgy lódultam meg, mint akit oldalba löktek. A konyhában leszeltem pár karika kolbászt, és kimentem a kutyához. Gyönyörű kutyus volt, bár annyira lefogyott, hogy a teste a farka felé úgy elkeskenyedett, hogy szinte eltűnt. A szőre is borzas volt, mintha teleszórták volna vattapamacsokkal, látszott, hogy számtalan élősködő lakhat benne, szegény vakaródzott is rendesen. Letettem elé a kolbászt, és ő rám emelte nagy, melegbarna szemét. Kicsit szégyellem bevallani, hogy akkor olyasmit éreztem, amit se előtte, se utána soha, se ember, se állat iránt: szó szerint mintha szíven szúrtak volna egy tőrrel.

Nem tudom, mi lehetett: szánalom, szeretet, egy életre szóló bevésődés? Valószínűleg ez utóbbi, mert attól a pillanattól kezdve el voltam veszve.

Másnap indultam vissza Pestre. Álltam az autóm mellett, öcsém, aki velem tartott, pakolta be a csomagokat. Néztem a poros utcát, a kutya sehol. Alkudoztam magammal. “Nem olyan az életed, hogy kutyád legyen. Dolgozol, este eljársz, mozi, haverok, nem tudsz ekkora felelősséget vállalni.” De a szívem mélyén azért titokban kötöttem egy fogadást – szintén magammal. “Öt percet adok neki. Ha addig megjelenik, hazaviszem.” Néztem a karórámat, ketyegett a mutató – és 4 perc 49-kor a sarkon meghallottam a lábköröm-kopogást, a tacsik összetéveszthetetlen védjegyét. Félénk kutya volt, de most odatipegett a nyitott kocsiajtó elé, és felnézett rám.

“Döntsd el, mit akarsz, az életedről van szó!” – mondtam neki, mintha értené.

És talán így is volt, mert erőtlen kis testével vett egy svungot, és felugrott a hátsó ülésre.

Az eleje iszonyú nehéz volt. Az állatdoki, akihez Pesten elvittem, melldaganatot diagnosztizált nála – pedig a fogai alapján fiatal kutya lehetett, alig két éves -, műtét, fájdalmas kezelések, antibiotikum, és egy méregdrága, amerikai immunerősítő, amelyért havonta végigtelefonáltam a város összes állatpatikáját, mert hiánycikk volt.

Őszikuty. #lulu #dogwalk #autumn🍁

13 Likes, 2 Comments – Hargitay Judit (@judyhargitay) on Instagram: “Őszikuty. #lulu #dogwalk #autumn🍁”

De meggyógyult. Mit meggyógyult, tíz éve igazi vasgyúró, professzionális érzelmi zsaroló, sőt zsebdiktátor, amellett anyám 50 kilós, nagy melák szetterének legjobb barátnője, és a család bohóca. És nem mellesleg a tanítómesterem. Megtanította, amit én sokáig nem fogtam fel: ha van fedél, kaja, séta a parkban, meg azok, akiket szeretsz, akkor minden van. És megtanított, hogy

létezik életre szóló szövetség két élőlény között akkor is, ha az egyik néha büdös, megeszi a saját hányását, és a körmével minden nap taccsra vág egy új harisnyát, a másik meg néha kiabál, néha sír, néha erőszakkal dögönyöz, és egészében véve teljesen hülye.

Igen, néha az agyamra megy. Nem hajlandó esőben pisilni, akkor sem, ha fél óráig tartom a feje fölé az esernyőt. A vécébe is utánam jön, ha kicsukom, ugat az ajtó előtt. Megeszi az adventi koszorú lepörgött tűleveleit, aztán a szőnyegre okádja. És lopja a diót az erkélyről, majd a szétrágott dióhéjat a szőnyegen hagyja, amibe aztán a zoknis lábammal belelépek.

Mégis imádom. Mert neki én vagyok a világa. Ha dolgozom, anyuéknál dekkol – a szomszédban laknak – és állítólag mindig fél órával azelőtt, hogy megérkezem, leül a bejárati ajtó elé. Senki sem érti, honnan tudja. Ha álmában megszólítom, azonnal csapkodni kezdni a farkával a padlót vagy a heverőt, ahol éppen van. Minden ébredéskor úgy megörül nekem, mintha egy Mount Everest expedícióról érkeznék. És úgy általában, MINDENNEK örül, ha én ott vagyok.

A tacsik állítólag sokáig élnek, szóval talán még hosszú évekig felelős leszek érte. Ő nem nő fel, nem repül ki, nem lesz állása, saját családja. Ő velem fogja tölteni az egész életét. És én igyekszem méltó lenni ehhez a megtiszteltetéshez, mert annak tekintem. Az utolsó leheletéig vigyázni fogok rá.

Szóval köszönöm, hogy vagy nekem, te tacsibőrbe bújt szív-lélek. Maradj még sokáig!

#itsahardlife #retteneteseletevan

13 Likes, 0 Comments – Hargitay Judit (@judyhargitay) on Instagram: “#itsahardlife #retteneteseletevan”

SZMO

Még több NO/MAKE/UP

Hirdetés

Népszerű

Facebook

Hirdetés
Fel